Hétköznapi életmesék

Földényi Vera

Hétköznapi életmesék

Érzelmes szociográfia Homokmégyről

„Az ember megkölti a múltját, mesék vagyunk valamennyien.„

Konrád György

Ajánlom mindezt Marcinak és Balázsnak. Írják meg ők a folytatást.

Előszó helyett

Homokmégyről írok, magamról írok.

Homokmégy az őseim faluja. Anyai ágon. Múltja messzire nyúlik. Igaz történetét régészek, néprajzosok, történészek részletesen megírták már. A kalocsai múzeum igazgatója, Romsics Imre /homokmégyi fiú/ gyönyörű  könyv alakjában meg is jelentette  a falu 8oo éves évfordulójára.Ízelítőül néhány sor a könyvből, kissé szabadon:

A több szállásból álló Homokmégy a Kalocsai Sárköz keleti részére, az Őrjeg mocsarai mellé, a vízerekkel szabdalt árvízmentes kiemelkedésekre települt.Határában van a Kalocsai Sárköz legmagasabb pontja a Halomi högy./1o6 m/1938-ban László Gyula Avar-kori temetőt tárt fel itt.1952-ben gazdag honfoglaláskori sírok kerültek elő. Kiterjedt közigazgatási területén belül az Árpád korban két ma is meglévő falu volt, Halom és Sármégy.A török elleni háborúk alatt elnéptelenedett a vidék. A török kiűzése után földesuruktól, a kalocsai érsektől bérelték a kalocsaiak Mégy, Halom, Hillye, Csertő és Drágszél pusztákat.Őseink1848-ig jobbágyok voltak.A 18.-19 sz. folyamán fokozatosan egyre több időt töltöttek a bérlők a bérelt pusztai birtokokon, kialakultak a szállások. A Homokmégyen ekkor birtoklókból lettek a 2o. századi lakosság ősei.Homokmégy 1898-ban vált közigazgatásilag önállóvá.19oo-ban 4688 lakosa volt 1941-ben 3o43.Homokmégyen valódi nagybirtok nem volt, de igen erős volt a kis és középbirtokosi rétegA falu lakossága mezőgazdaságból élt. Legfontosabb terményei a búza kukorica, tavaszi árpa, és a takarmányrépa. Híres volt a sáfránytermesztés.Jelentős volt juhállománya, később a marhatartás is.Az örjegi mocsarakban tőzeget bányásztak.Homokmégy a kalocsai népművészet legfontosabb alakító központja. Híres hímző és pingáló asszonyok szülőhelye.A 2o. század második felére lakossága 17oo fő körüli. Az aktív keresők 36% ipari foglalkozású, 47% a naponta ingázik./Tanulmányok Homokmégy történetéből és néprajzából. 1998. Szerk.: Romsics Imre/Ez a tudományos megközelítés.

Mindezt leírom most én is! De amit én írok – mese: Homokmégyről, az ősökről, szülőkről, magamról és azokról az emberekről, akiket ismertem.

Igaz mese, ahogy láttam, és megéltem. - Szubjektív mese másnak, valóság nekem. Talán nem hiteles a kortörténet, talán téves a családokról szóló eseménysor, de a lényeg az igaz. Gyerekként ezer csáppal érzékeltem a valóságot, felnőttként a családi szájhagyományra támaszkodtam. Eredetileg úgy terveztem, hogy leírom a Varga család történetét.A nagyszülőktől akartam indulni, de minduntalan a jelenben, vagy gyermekkorom emlékei között találtam magam. Így lett ez az írás az én történetem is. (Múltam, jelenem, „eszmélésem története”. Írás közben felbomlottak az idősíkok, és én hagytam. Gyermekkorom Homokmégye – úgy vélem – szociográfikusan valós. A hatvanas évek középiskolája is. És a többi? A többi „az emlékezés spontán technikája”.

Elámulok! Micsoda komputer az agyunk. Egyes dolgokat apró, cizellált részletességgel őriz meg, másokat teljesen elejt.

Ahogy írok, mintha újabb és újabb fényképekkel telt fiókok borulnának elém. Fekete-fehér képek és színesek, időnként elindul egy-egy film… Vajon mennyire torzít a kamera?

Összekeverednek az emlékmozaikok, s leírva készül belőlük egy új valóság.

Kinek írok? Már valószínűleg csak magamnak.

Vajon idegen olvasóknak mondhat valamit ez a történet? Döntsétek el!

1.     rész

Szülőfalum emlékek hálójában

„Nagy darabokban omlik a múlt a nemlétbe…”

Konrád György

Homokmégy – kicsi falu a világ végén. Dallamos neve van! Csizmás legények dobbantásának ritmusát idézi: Homokmégy.

Némi szomorúságot is rejt magánhangzóinak egymásutánja. Valami búcsúzás hangulatot áraszt a szó: Homokmégy, vagy jajkiáltást?

Kalocsát elhagyva kanyarog a keskeny betonút kukoricatáblák, búzaföldek között. Az út mentén néhány öreg nyárfa, göcsörtös galagonya bokor, az árokparton pipacs, margaréta.

Félúton, balkéz felől kis tavacska tűnik fel. Inkább gödör, mint tó. Partján sűrűn nő a nád. Fellengzős neve van: Öreg-hosszú tó. Öregnek lehet, hogy öreg, de semmiképpen nem hosszú! Inkább kerek. Gyermekkoromban úgy hallottam, veszedelmesen mély, 50 m is van. Nem tudom mi igaz belőle, de tény, hogy fürdeni soha senkit nem láttam benne, pedig az alföldi ember megbecsüli a vizet. Fürödtünk mi pocsolyában, kubikgödörben, kanálisokban, mert nem volt folyó a közelben. A Duna „messze” volt a falunktól, legalább 15 km-re.

Továbbhaladva megpillanthatjuk a halomi „högyet”.

Halom kis település, „szállás” Homokmégy „külterületén”. Pici domb emelkedik a szélén, illetve egy kis halom. Innen a név. (Avar kori temetőt találtak itt a régészek, gyerekkoromban ide jártunk osztálykirándulásra, játszottunk a homokbányában, régi pénzt keresve.)

Később kilátót építettek a kb. 5 m-nyi dombra (semmit sem lehet látni róla), mert itt „ahol az ég a földet éri” ez a kis halmocska már „hegy”-nek számított. Ez tehát a halomi „högy”.

A kanálisnál jobbra ágazik el egy még keskenyebb út. Ez vezet hozzánk. A kanális vizét benőtte a békalencse, az út szélén néhány vénséges kökényszilvafa álldogál. 5 – 10 apró ház, nagy kertekkel, ugatós, loboncos kutyákkal, az út szélén kapirgáló tyúkok, büszke, nagytaréjú kakas lépi ki az ütemet: Kiskecskemégy. (Ez a „mégy” talán a „megy”-ből származik, utalva a futóhomokra, mások szerint a „mezsgye” szóból rövidült. Tény, hogy homok nem túl sok van a faluban, kecskét sem láttam soha.)

Még egy balkanyar, s jön a zsákfalu: Homokmégy. Keskeny kanális öleli körül innen a falut, s haladunk befelé a főutcán. Sátortetős házak, 1-2 régebbi típusú hosszú parasztház. Meggyfák, vasvirágerdő a kerítések tövében, bazsarózsabokrok, füves-gazos árkok a házak előtt.

Az első útelágazás Manci néni boltja előtt van. Jobbra a Tanácsháza, balra a temetőbe vivő utca.

A sarkon Gruberék „szódagyára”. Kicsi, betonpadlójú terem, sziszegő vasmonstrum a közepén, szódásládák, üvegek mindenütt. Folyt a víz, a cipőnk bemerült. Emberek jöttek-mentek, cserélték az üvegeket.

Gruber Péter borbély is volt. Ő jött borotválni apikát. Ijesztő kése volt, valahogy derékszögbe hajlítva kaparta vele a fehér habba eltűnő arcot, két ujjával összecsippentve emelte meg apu nagy orrát, hogy bele ne vágjon. Nekem ez félelmetes és gusztustalan volt. Mindig megfente a kését, de mintha valami bőrszíjon húzogatta volna. Nagyokat nevettek közben. Anyika főzte az ebédet én meg hol itt, hol ott leskelődtem. Mára eltűntek Gruberék, úgy, mint Manci néni és a boltja.

Ici-pici házacska állt itt a kereszteződésben a tűzoltószertár mellett, benne a bolt. Ha nyílt az ajtó, csengő csilingelés jelezte a vevőt. Manci néni csöppnyi konyhájából lépett át a „boltba”. Munkás, Kossuth, Fecske, Szimfónia, Menthol… sorakoztak a cigaretták polcon, alattuk gyufa, tűzkő, cukorkák: Dunakavics, Zizi, Sportszelet, Stolwerk, Bocskorszíj, Krumplicukor. Az ötvenes években járunk, vagy talán még korábban? A szürke pult sarkán 5 literes befőttes üvegben állt a „ruszli”. Ecetes hal, hagymás lében. Dekára mérték a zöld, 2 réztányéros mérlegen. Néha én is mérhettem. Ezért lebzseltem ott a boltban. Szépen sorakoztak a kis rézsúlyok fadobozokban. (1dkg-tól fél kg-ig.) A ruszlis üveg mellett nagy tömbben állt az élesztő. Speciális vágója volt, egy rézdrót fakeretre feszítve. Nagyon szépen vágott. Finom csípős, savanykás darabkát adott Manci néni a szánkba!

A pult belső oldalán papírzacskók lapultak: kicsi, nagy, közepes, drapp, fehér… enyves, büdöskés szag áradt belőlük. Olyan is volt, hogy újságpapírból tekertük a zacskót, az alját kicsit be kellett hajtani, s mehetett bele a cukorka, kimérve.

Ha kihúztuk a fiókot, amely rekeszekre osztott kasszát rejtett, megcsodálhattuk a „sok” pénzt. A 10 filléresen galamb volt, a 20-ason búzakalász, az 50 filléresen meztelen férfi, az egy forintos csúnya alumíniumból készült, az 5 forintoson Kossuth portré, a 10 forintos zöld papírpénz volt. Volt 5 filléres, és lyukas 2 filléres, amit a svájcisapka kiálló „antennájára” húztak a fiúk meg a melósok dísznek. A betérők legtöbbször pakli dohányt, gyufát vagy Kossuthot vettek.

Manci néni üzletasszony volt. Azzá tette a sorsa. Ő apám legidősebb nővére. Élettörténete önálló regény lehetne. Apja, az én nagyapám Fritz Jakab, vendszármazású kéményseprő mester, Zalaegerszegről származik. Felesége – nagyanyám – Pete Mária (a királyi Jugoszláviában született) kocsmáros volt. Már 1925-ben – anyám születésének évében – mindketten halottak, a homokmégyi temetőben fekszenek. 9 árvát hagytak maguk után. Manci néni lett a gyámjuk, első férjével, akit hamarosan elkapott a „morbus hungaricus”, a tüdőbaj, s meg is fertőzte a családot. Én gyerekfejjel már csak egy élő Fritz-rokont ismertem Manci nénin és apámon kívül, keresztapámat Fritz Ferdinándot, aki eredetileg hentes volt. Még egy unokatestvér rémlik Fritz Laci, emlékszem egy esküvői meghívóra, Géczy Irénnel, valahonnan Salgótarján környékéről küldték. (Ma kb. 70 évesek lehetnek, ha élnek.) Nem vagyunk összetartó família, elvesztettük a rokonokat.

Manci néni nevelte a gyerekeket úgy-ahogy, míg a tüdőbaj sorba elvitte őket fiatalon. Apám állítólag árvaházban élt egy ideig Budapesten a kéményseprők jóvoltából, majd a piaristák taníttatták, mint tehetséges szegénygyereket a kalocsai gimnáziumban. De erről majd később.

Manci néni második férje Hirsch sógor, kereskedő volt, boltos. Sógor soltvadkerti sváb, hallottam otthon. Azt hittem, ez valami alantas dolog, mint a svábbogár!

Két gyermekük született. Ottó nagyon jó eszű volt. Ő is a piarista gimnáziumban tanult és orvosi egyetemre került. Jóképű, magas, kékszemű fiúra emlékszem. Az ötvenes években már saját motorja volt, és fényképezőgépe.

Mi kislányok ámulattal néztük. Diafilmet is készített. Fóliacsíkra saját színes rajzait vitte fel valahogy, s a kis melegedős diavetítőn játszotta le. Nekem egyáltalán nem tetszett, mert csúnya figurákat (karikatúrákat), s apró betűs feliratokat kellett nézni. Valami Gerő Ernő kigúnyolása volt a mondanivalója, és ez nagy titok volt, nem szabadott senkinek elárulni, „mert akkor jön az ÁVÓ”. Én akkor nem is sejtettem ki az a Gerő Ernő, s mi az az ÁVÓ.

Egyszer „nyaraltam” Ottónál Ásotthalmon, ott volt körzeti orvos Gizi nevű menyasszonyával. Motoroztunk, először ültem motoron, félelmetes volt. Új lila szoknyát viseltem, színes tulipánokkal. Csúnya, kövérkés kislány voltam, de ott szépnek éreztem magam. Vitte a szél a motoron a szoknyát, szinte letépte rólam. Féltem, de jó volt. Ottó élvezte, nevetett, egyre gyorsabban ment. Visítottam, hogy leesek, álljon meg.

Ottó élete szerencsétlenül alakult a nők miatt. Mindig rosszul választott. Homokmégyre került védőnőt vett feleségül, Évát, aki nagyon szép volt, finom lelkű, de nem szerethette Ottót, ki tudja miért, boldogtalan házasság volt. Az igazsághoz tartozik valami motorbaleset is, amely után Ottó egyre depressziósabbá vált. Csak ült és hallgatott. Egy kisfiuk született, Attila. Hamarosan elváltak. Újabb körzet, újabb feleség jött, egy örökbefogadott kislány, Zsuzsi, aki talán szerette Ottót. Újabb válás, újra Éva, újra válás, s egy utolsó „feleség”, aki haláláig ápolta, talán kevéske vagyonáért. Nyaki artériájában vérrög akadt el, fél bénán, fél normálisan élt sokáig, s írta írógéppel férjemnek, Pistának a hosszú - hosszú leveleit, melyekben megmaradt értelmének szikrái fel-felvillantak.

Fia örökölte a depressziót, talán Pakson él, megnősült 1 gyerekről tudunk. Kerül bennünket. Ez volt Manci néni egyik bánata.

A másik a lánya, Gyöngyi. Óvónőképzőbe került. Akkortájt ez is jó iskolának számított. 4 éves képzés volt a 8. osztály után. Gyöngyi Mórra került óvónőnek. Iszonyú messzinek tűnt ez akkor.

Nála is nyaraltam, 10-12 éves lehettem. Először láttam hegyeket! A Vértest! Pajtás fényképezőgéppel fényképezett Gyöngyi! Hatalmas fák tövében állok, copfokkal, masnikkal, kötényben. Itt láttam életemben először szarvasbogarat. Fekete, fényes, páncélos, ízeltlábú bogár. Csodálatos és félelmetes szarvasaganccsal, koromfeketén a zöld fűben, nem mertem megfogni.

Babitsot tanulva, tanítva mindig ez jutott eszembe, ha felolvastam a Cigány a siralomházbant.

Érdekesen éltem meg irodalmi élményeimet. Egyszer terhesen igyekeztem át a zebrán. Kalocsán történt. Sötétkék kismamaruha, halvány fehér csíkokkal feszült a hasamon. Gyorsan jött az autó sietnem kellett „az úton mint egy terhes asszony, holló billeg át…” futott át agyamon a verssor, s tapadt mindörökre a Radnóti vershez, amelyet oly sokszor próbáltam megszerettetni 18 évesekkel.

Korábbi élmény az első ölelkezés, amikor megéreztem a másik szívdobbanását beledübögni a saját szapora szívhangomba: „a szíved lüktetése szíven üt, lágy indák fonódnak derekamra” áradt szét bennem a Weöres vers, még nem tudtam pontosan mit jelent.

Erdei szamócák piros pöttyei jutnak eszembe, és móri szénapajták padlásainak illata, a nagy bújócskák a bányászgyerekekkel. Sosem hallottam a bányákról korábban, ahonnan feketén, mocskosan, lámpával a fejükön jönnek fel az emberek a mélyből, s a család mindig retteg, hazajön-e a családfő. Nyekeregtek a bányaliftek kerekei. Hallottam Móron, hogy sok szalonnát kell enni a bányásznak, és még több pálinkát inni, mert nehéz a munka és félelmetes a föld alatt. Erő és bátorság kell ott.

Gyöngyi, az óvónő, albérletben lakott Móron, és egy bányamérnök lett az udvarlója!

Manci néni nagyon büszke volt rá. Gyűjtötte a stafírungot. Úgy, ahogy lehetett. Feketézni járt. (Én azt hittem valamit feketére festenek, s eladják.) Titkos suttogások voltak arról, hogy mikor mennek, hová, hogyan, Julis nénivel, a szomszédasszonnyal. Féltek a rendőröktől. Legtöbbször biciklivel mentek az éjszakai vonathoz. Szoknyájuk alá a derekukra voltak kötve a zacskók, amelyekben fűszerpaprika őrlemény lapult. Nagy kosarak alján felpucolt kövérkacsák rejtőztek, tetejükön szilva, alma.

Nem tudom, ki vette meg az árut, és hogy hol, de a rendőrség vagy talán az ávósok bármikor elkaphatták őket!

Csak a legbátrabbak mertek feketézni. Manci néni bátor volt! De szegényt újabb csalódás érte hamarosan. Gyöngyi ejtette a bányamérnököt, s egy nagyon szép, de buta kis vájárhoz ment férjhez, akinek még a 8 osztálya sem volt meg, s fiatalabb is volt néhány évvel. Szomorú lakodalom volt.

Manci néni ifjúkori gyomorbaja súlyosbodott. Egyre nagyobbakat és gusztustalanabbakat böfögött. Kilószám ette a gyomor - port, szája egyre jobban lefittyedt. Azért „árult” tovább. 80 éves koráig kiszolgált a 3 négyzetméternyi „trafikban”.

Gyöngyi elvált. A szép bányász lecserélte fiatalabbra. Egyetlen szépséges lánya 2 felnőtt fiú anyjaként elment Amerikába egy internetes szerelem hatására. Gyöngyi egyedül él Bodajkon, 70 év körüli lehet. Manci nénit 96 éves korában temettük el Homokmégyen. Bodajkon élt már ekkor a lányával. A házat, trafikot rég lebontották, de még áll a Tűzoltószertár és a Tanácsháza, amelynek ablakán apám leste a buszt, amely hozott haza Kalocsáról illetve Szegedről, az egyetemről.

A Tanácsháza után kis parasztházak következtek, deszkakerítésekkel. Az egyikben egy törpe nő lakott. Aránytalanul nagy feje volt és apró lábai. Dallamos nevet viselt: Ligezán Ilus.

Nem túl kedvesen becézték a falusiakat! Nem Erzsikék és Juliskák, Marikák éltek itt, hanem Csörék, Julisok, Marcsák, Borcsák. „Az élet itt nem móka s nem talány”.

Velük szemben Gubányiék háza állt. Bözsi néni nagyon aranyos asszony volt. 5 gyerekkel maradt özvegyen. Éltek, ahogy tudtak, a semmiből. Bözsi néni ügyesen varrt, néha egy-egy szoknyát, blúzt varrattak nála az ismerősök, de legtöbbször ingyen csinálta meg, amit kértek tőle.

Jó volt náluk. Mindig sok gyerek volt a házban. Pattogatott kukoricát ettünk, szotyolát köpködtünk, nem kellett jónak lenni. Bözsi néni sokszor mesélt: Böd-pusztán volt cseléd gyerekkora óta.

A szocializmus jó korszak volt a szegény családoknak. Mind az 5 gyerek tanult, a legidősebb erdészmérnök lett, a legkisebb tanítónő. Bözsi néni időskorában festeni kezdett. Nem is akármilyen képeket! Én is őrzök belőlük kettőt.

Egyiken szobabelső látható kemencével. A kemencén kígyó formájú papírforgó. A mestergerendán lóg egy pár férfi csizma. A kemencepadka alatt szakajtóban tojás. A tapasztott földön cigányasszony kártyát vet. A rokkáknál lányok ülnek és fonnak. Magasra vetett ágyon piros-fekete mintás terítő. Az ablakban kígyóhagyma cserépben, torokfájásra. A két ablak között tükör, szentkép, szentelt gyertya.

A másik kép is mini szociográfia: templom előtt a pap fogadja a lakodalmas menetet. A menyasszony fekete népviseletben, mert mondják, 1914-ben feketében esküdtek a lányok. Az ifjú pár mögött a meghívottak: „kázsmér” szoknyás, cifrapruszlikos lányok pántlikával a fejükön menyecskék maszatos selyem viziklikben gyöngyös fityulában. Élethű, pontosan kivehető minták, eredeti, harsány színek. A legények szűrben, kucsmában. A vőfély szalagos fokosával irányít, a menet végén lakodalmas zenekar: harmonika, dob, cintányér, tárogató. A férfiak kezében borosüveg. Odébb gyerekek hóembert építenek.

A házak ábrázolásánál semmi perspektíva. Össze-vissza dőlnek a gang oszlopai, mintha ötéves kisgyerek rajzolta volna. A házak alja szépen, kék színnel „elhúzva”, ahogy akkoriban illett a faluban.

Bözsi néni képei Kecskeméten, a naiv festők gyűjteményében is megtalálhatók.

A bolt és a kocsma után a Kötelesék laktak. Igazából Varga volt a nevük, de kötélgyártók voltak. (Nem tudtam, hogy rokonok. Mogorva, szigorú ember volt a családfő. 1946-ban ő javasolta apámat a B-listára.) Érdekes volt nézni a feszülő, ritmikusan remegő – lebegő köteleket.

De sokkal izgalmasabb volt néhány házzal odébb a kovácsműhely. Lovas kocsik álltak itt, toporgó, szép, fényes szőrű lovakkal. Kalapácsok hangja csilingelt, égett paták szaga szállt. Izzott a szén, szuszogott a fújtató, s Anti bácsi - nagy hasú, piros arcú, bőrkötényes ember – ránk-ránk mordult, hogy ne bámészkodjunk, menjünk már odább.

Csodálkoztam, miért tűri a ló behajlított térddel a kovács térdén, hogy „kínozza”. Miért nem rúgja fenékbe, s rohan el! Az izzó fém is különös volt, ahogy formálódott a nagy kalapácsok súlyos ütései alatt. Jó lett volna, ha olyan marad, világító, szép, piros, de a szutykos vödör hideg vizében sisteregve vált élettelen fekete vasdarabbá.

A hosszú parasztház első utcai része volt a műhely. Hátul a lakás. Itt volt Éva néni varrónői műhelye. Egyetlen varrónő volt a faluban. Sokféle kelme hevert a konyhaasztalon, szekrényben, akasztókon lógtak a félkész próbára váró összefércelt női blúzok, szoknyák. Szögletes varrókréták, mérőszalagok, gyűszűk hevertek mindenütt, a varrógép kattogása betöltötte a szobát. A gombostűk szúrtak a próbánál. Nekem sosem tetszett a fazon, amit „anyika” kitalált. Túl modern volt, a többi lány nem járt ilyenben: vállpántos ruha boleróval. Bezzeg a Marikának tetszett! Ő boldog volt, hízelgett anyikának.

Marika 1956 után került hozzánk. Szóltak az iskolában, hogy lehet pesti gyereket „íratni”. Én meg sem próbáltam, gondoltam úgysem engednék meg otthon. Eltelt 1-2 hét, s jöttek az íratottak. Főleg lányok. A lerombolt házakból szedték össze a gyerekeket, akik árván maradtak vagy nem volt miből élniük, s kérték a falusiakat, hogy néhány hónapra vállalják ellátásukat.

Egy gyermektelen özvegyasszony (Kővágó Csöre néni) 2 lányt íratott. Az egyik volt Marika. Szép arcú, kicsi, mosolygós, a másik egy baleset során súlyos égési sérülést szenvedett kislány, akinek nagyon csúnya, torz maradt az arca. Én féltem ránézni, ijesztő volt. Sose láttam hasonlót!

Marikával az iskolában barátkoztam össze, s hamarosan meggyőztem, jöjjön el az öregasszonytól hozzánk, csak „apikát” kellene megkörnyékezni valahogy! Anyám mellém állt, s mikor apu Kecskemétre utazott értekezletre, Marikát átköltöztettük. Tudtuk, a kész tény ellen már nem fog ágálni.

Így lett nekem testvérem! Mindig vártam, hogy lesz. Anyunak már fiatalon is aránytalanul nagy pocakja volt. Állandóan reménykedtem, hogy terhes. De sosem volt az! Hát én megoldottam.

Na, aztán ittam a levét! Nehéz volt megszokni, hogy ketten vagyunk. Sokszor szidtam magam, és ugyanakkor szégyelltem is, hogy irigy vagyok. Meggyóntam a templomban, sok „miatyánk” volt a „penitencia”.

Fele csoki jutott, fele narancs (az egyből). De fele volt a mosogatás is, a járdaseprés, fele annyi répalevelet kellett vágni a kacsáknak, s egyszer én „ganéztam” a tyúkólat egyszer ő. Jókat játszottunk, veszekedtünk, mint az igazi testvérek.

Marikának semmije nem volt. Anyu ezért „sok” ruhát varratott neki az Éva néninél. Szétfejtett ruhákból, ágyneműhuzatból készültek a blúzok, szoknyák. Marika mindennek örült, minden tetszett neki. Jó természetű kislány volt. Én meg irigy, egyke. (Későbbi egyéniségemen azt hiszem pozitív nyomot hagyott a Marikával töltött néhány hónap.) Egy félévet járt Homokmégyen iskolába, aztán ahogy Pesten rendeződött a helyzet visszavitték a gyerekeket.

Egyszer voltam náluk! Akkor még nem ismertem József Attila verseit. Pesti külvárosi bérház. „A mellékudvarból a fény hálóját lassan emeli…” Udvari, szoba-konyhás lakás, függőfolyosóval, WC a folyosó végén, büdös, koszos. (Otthon is udvari budi volt, de tiszta, klórszagú, friss szalma az alján.)

A konyhában kis szerencsétlen hosszúlábú 2 lapos gáztűzhely, nem láttam még ilyent. Nehéz gáz és főzelékszag volt. A szobában 3 ágy. Én Marikával aludtam. Anyukája (kis csont sovány, szürke kontyos nő) a fiútestvérével, apjuk (alacsony köhögő bácsi) a 3. ágyban egyedül. Undorító volt minden. Másnap már haza akartam menni, gondolatban szidtam anyámat mi a fenének engedett ide!

Marika apukája a csokoládégyárban dolgozott, s egy nagy zacskó tört étcsokit kaptam tőle, ennyi csokit még sose láttam. Nem emlékszem rá hogyan kerültem vissza Homokmégyre. Marika ma Kecskeméten titkárnő 2 nagy gyerek mamája, sőt valószínűleg már nagymama.

A kovácsműhellyel szemben kis utcácska vezetett a Tula-gódára, partján van a sportpálya. A Tula-góda egy gödör, amelyben mindig volt víz. Télen korcsolyáztunk rajta. Barna hosszúszárú fűzős cipőnkre „Z” alakú korcsolyakulccsal tekertük rá a korcsolyát, amely karmos kapaszkodókat nyomott cipőnk talpába, sarkába, sokszor le is tépve azt! Na, otthon volt nemulass!

Innen vitték a jeget a jégverembe. 1*1 méteres, vagy nagyobb darabokat vágtak ki, 30-40 cm vastag is lehetett. A bátrabbak (néha én is) „tutajoztunk” ilyen jégtáblákon.

Nyáron libák, kacsák fürödtek a Tula gódán, s néha gyerekek is. Én talán csak egyszer, mert féltem, hogy rühes leszek. Kényes bőröm volt. Ha elmentem „nyaralni” Kisülésre, mindig sebesen, kiütésekkel mentem haza, s bőrgyógyászhoz hordtak hetekig. Az „öreg” Réfihez (volt vagy 50 éves akkor). Megtette a magáét a sok zöld szilva, meg a „halászat” Rádai sógorral. (Ez külön regény.) A kertjük végében folyt egy kanális. Itt a sás között feneketlen kosárral („tapogató”-nak neveztük) fogtuk a törpeharcsákat, kárászokat, s szedtem össze a kiütéseket.

A Tula- góda túlsó felén tocsogók voltak, itt cigányok vetették nyaranta a vályogot. Féltünk kicsit tőlük. Néha este meglestük őket, énekeltek, táncoltak. Rengeteg gólyahír sárgállott itt, szép volt. A Tula-góda zöld gyepén sokat játszottunk, de vigyázni kellett, hova ülünk, mert majdnem biztos volt, hogy „liba szarba” tottyanunk, ugyanis hétköznapokon pelyhes kis libák legeltek a sportpályán. A gödör túlsó partján laktak Szöcskőék. A kertjükben csicsóka termett. Nagy élvezettel rágcsáltuk „bújócska” közben az édes, földes gumókat.

A Tula-gódával szemben parányi dombon áll a templom. A faluhoz képest óriási. Színes freskói lenyűgözik a belépőt. Az oltárok mindig teli voltak hímzett kalocsai terítőkkel, a színes üvegablakokon szentek figurái. Minden ablak alatt az adományozó neve olvasható. (A hallhatatlanság örök emberi vágyaként).

Vallásosnak neveltek bennünket. Kiskorunktól kezdve imádkoztunk: reggel, este, mások étkezéskor is. Mi olyankor nem. Minden vasárnap templomba mentünk, általában a „nagy”misére. Jó hosszú volt! Sokat prédikált a Tóth plébános úr. A Miska nem békepap mondta apu.

Nem volt szabad beszélgetni a templomban, de mi beszélgettünk, volt, hogy ránk szólt a szószékről a pap. Ezt napokig szégyelltük. Esténként litániára jártunk. Itt szép énekeket énekeltünk az asszonyokkal, „Mária, Mária, Mária szűzanya” cseng fülemben. Néha a kóruson nyomogathattuk az orgona fújtatóját. Ez ritkán fordult elő, mert a kántornak saját fújtató gyereke volt, tőlünk nagyobbacska fiú. Ő harangozni is tudott. Mi lányok is megpróbáltuk rángatni a titokzatosan lelógó kötelet, de ennek is megvolt a technikája, s mi ügyetlenül „félre” vertük a harangot, s elzavartak bennünket. Ma már itt is gép harangoz, időre beprogramozva.

Nyáron felmehettünk néha a toronyba a „tisztelendő bácsival”. A „Gregus tiszi” szerette a gyerekeket. Na, nem úgy, ahogy ezt ma értenék. Akkor még fel sem merült a homoszexualitás. Talán nem is létezett. Focizott a fiúkkal reverendában, jókat nevettünk rajta.

A toronyban denevérek laktak. Csúnya félelmetes állatok. Akinek a hajába kapaszkodtak, annak annyi! Mondták a nagyobbak. A lépcső rozoga volt. Féltünk. A toronyban nyaranta „őrszemek vigyázták a körzetet. Tűzoltók. Innen figyelték éjjel-nappal, nincs-e tűz valahol. 8 óránként jött a váltás.

Az ebédet a feleségeik felvitték nekik a toronyba, mert ilyen felelősségteljes munkát végzők, hogy mehettek volna el ebédelni. Úgy rémlik, elég sokszor volt tűz gyerekkoromban. Ólak, szalmakazlak égtek. Hajnalban arra ébredtem, hogy futnak az ablakunk alatt, izgatott kiabálások, fémvödrök zörgése, tűz van, tűz van. Az emberek láncba álltak a gémeskútról húzták a vizet szakadatlan, adták tovább a vödröt, s hogy mi történt a lánc végén, hova tudta önteni egy földön álló ember a vizet, ha égett a nádtető..., ma sem tudom. Volt tűzoltókocsi is a faluban. Nagy nehezen odaért, szürke csövekre emlékszem, meg arra, hogy mint a libikókát úgy lökdösték a tűzoltókocsi „karjait”.

Egyszer belecsapott a villám a toronyba. Sehogy sem értettem, hogy a Jóisten, miért dönti össze a saját házát. A papok haragudtak a kérdésért, pedig logikus kérdés volt gyerekszájból. Lázadó gyerek voltam. Belekötöttem, amibe bele lehetett. De hittem az Istenben. Néha iskola után Róka Ilonával, Szöcskő Magdussal bementünk az akkor még mindig nyitott templomba, letérdeltünk és hangosan imádkoztunk, meg énekeltünk is: „Jézus szíve, szeretlek én, segíts át az élet tengerén”. Szép volt a szöveg és a dallam is. Pislákolt az örökmécses az antikra színeződött oltárkép ellőtt. (az isten szeme - véltük.) Enyhe tömjénszag érződött, a színes üvegablakokon át sejtelmes fény szűrődött be. Gyakran bódító illatú liliomok álltak a vázákban. Imádság után kívánni lehetett valamit. Én általában azt kértem, hogy 5-ös legyen a matekdolgozatom. Rideg tanító bácsi nagy élvezettel adott nekem (valószínűleg megérdemelten) egy-egy 2-est az ötöseim mellé, ezért szorongtam. Én kitűnő akartam lenni. Okos, tehetséges festő, táncos, filmrendező.

Legszebb a templomban a Mária szobor volt. Műterméskőből épült barlangban félembernyi szobor, fehér - kék redős ruhájú „szűzanya” csillagkoszorúval a feje fölött. Szép arcú, mosolygós, hozzá is imádkoztunk Üdvözlégy Máriát. Meg a Kis Szent Teréznek volt nagy kultusza. Csodálatos szentképeket kaptunk hittanórán, azt csereberéltük. Angyalkák, Jézuskák, szentek. Teréznek olyan piros arca volt mintha kipirosították volna, szép nő volt, mint a mai babaarcú manökenek. Szent Antalnak is dobtunk néha 10-20 fillért a szobra alatti perselybe, azt mondták, ez szerencsét hoz. Ha adsz neki, visszaadja. Mindig kértünk is valamit. Egyszer fellopakodtunk a szószékre Gubány Borival, Kanász Marissal. Nagyon érdekes volt olyan magasból látni a padsorokat, és az orgonát. Persze meggyóntuk a rosszaságunkat. (A pap milyen jót derülhetett a szégyenkező rosszcsontokon!)

Nagypéntekenként gyóntunk, áldoztunk. Csak korán volt a mise, rossz volt felkelni. Érdekes volt az ostya! Soha nem tudtam, mekkorára öltsem ki a nyelvem. Ha a hegyén volt, megbillent, nehéz volt beljebb tolni úgy, hogy ne érjen a fogamhoz. Azt hittük, nem szabad, hogy hozzáérjen. Szerettük volna szétrágni, de a Jézus testét nem lehetett. Ha hátrébb került, felragadt a szájpadlásomra, elég volt lepiszkálni. De az íze, az jó volt. Meg jónak lenni, tisztának, bűntelennek az is felemelő érzés volt. Csak ne lett volna olyan hosszú a mise. Sokszor halálra untam magam, - a fene egye meg, lenne már vége - s máris megvolt az újabb bocsánatos bűn.

Az ötvenes években nem volt hittan az iskolában.

A templomban lehetett csak hittan órát tartani, de nem volt tanácsos beíratni a gyerekeket. Én mindig hittanos voltam. Első áldozás, bérmálás, mind-mind lázadó cselekedetnek számított.

A templom körül berkenyefák álltak. Télen a hóba lepotyogó barna kis bogyócskákat kipiszkáltuk, megettük. Finom édes csemege volt. Hátul a templom faránál tüskös Krisztus töviscserje nőtt. Termése a vad szentjánoskenyér (mi úgy hívtuk: szent szar). Ha megcsípte a dér, ez is finom édes lett. A szélét lehetett megrágcsálni. „Keserédes” íz-emlék ez, a hittanos időkből.

Gyerek koromban sok házban földes szoba volt. Ezt rendszeresen kellett tapasztani. Ezért aztán gyerekmunka volt a lócitrom gyűjtése is. Ezt keverték törekkel, sárga vagy fekete földel, vízzel, s ezt a masszát kenték a földre a szobában. Ezt szépen elsimítva megszáradt s kész volt a földpadló. Volt, aki le is meszelte, ilyen volt Bika-mama szobája is.

Velünk szemben lakott. Nem tudom, kinek a nagymamája volt valójában, mindenki így hívta. Mellettük hosszú paraszt-porta, Tyúk-Laci bácsiéké. Kulákok voltak. Házukat államosították, s idegen lakókat tettek be. Ők a hátsó kis szoba-konyhás részben húzhatták meg magukat.

Itt az udvarban volt a bikaistálló. Ronda, nagy, mérges állatok éltek a karámokban, esténként, amikor jött a tehéncsorda, sokszor betévedt az udvarunkba a bika, s feldúlta a kertet, szétzúzta a kerítést. Egyszer alig tudtunk bemenekülni a szobába.

Szabó Béla másfél mázsás-hentes ember elkapta az állat farkát, a karjára tekerte, úgy próbálta vissza húzni, mert már a gangunkon volt a bika. Iszonyúan félelmetes volt.

Később tejcsarnok volt a Tyúkék házánál. Kék-fehér pöttyös kannákban hordták a bő szoknyás asszonyok a frissen fejt habos tejet. Büdös volt itt minden. Nagy tartályokba öntötték, s az már érdekes volt, ahogy fehér függönyként csorgott le a tej a szeparátor (vagy hogy hívták) alumínium hengerecskéin.

Mérges kutyák őrizték az udvart. Engem mindig megharapott valamelyik.

A következő házban a Kanász család lakott (Maris, Julis, Ilus, Laci). Icipici nádfedeles házikó volt. Egyetlen parányi ablaka az utcára nézett. Nyitott konyha, „saráglya” ajtóval, kis szobácska, csupa ágy, kemence. János bácsi alacsony, hegyes orrú, apró szemű, nagyon buta, de jó szándékú ember volt. Csak egy-két osztályt járt. Hajnalban elindult, megfújta a tülkét, s a háziasszonyok kiengedték a disznókat, s azok engedelmesen baktattak a főutcán a legelő felé. A renitenseket kis, fürge, loboncos fekete kutyák terelték vissza mérges vakkantásokkal a járdáról.

A gulyás a teheneket hajtotta ki reggelente. Ő a következő házban lakott. Minő Jánosnak hívták. Kicsit „hibás” család volt (enyhén értelmi fogyatékos?)

Mindig megcsodáltuk, hogy milyen okosok a tehenek! Este hazafelé pontosan tudták, melyik ház az övék, hova kell menniük. Ha a kapu zárva volt, állt a tehén a kapu előtt, majd bőgött egyet, hogy engedjék be. (bámult, mint borjú az újkapura). Néha mérgében jó nagy tehénlepényt csattintott a járdára. Egyszer a szomszédban kis borjú született. Nedves, rózsaszín orrocskája volt, s érdes, meleg nyelvével végignyalt a kezemen, majd a kötényemet kezdte begyűrni a szájába. Alig tudtam elmenekülni. „Legelgető borjak közt ülvén orrocskájuk is téged idéz, s rózsás csülkökkel szívembe lépsz” J. A.

A mi házunknak közös udvari bejárata volt Csirip Feri bácsiékkal. A telekhatáron közös gémeskút adta a vizet. A ház innenső végében volt Feri bácsi műhelye. Bognár műhely. Kocsikerekeket, kocsirudakat, „kisafát”, saroglyát készítenek a bognárok.

A műhely teli volt friss faforgáccsal. Jellegzetesen finom illat áradt a sárgán csillogó forgácscsigákból, kígyókból, melyek a ritmikus mozgás során kunkorodva pottyantak le a földre. Ha jött a rossz idő, Feri bácsi begyújtotta a Jancsi kályhát – kis öntöttvas kályhácska volt ez, hosszú csöve kanyargott fel a kéménylyukig. Vaskampóval lehetett kinyitni a felforrósodott ajtaját, zsupsz be a forgácsot, és gyorsan lecsukni, mert kicsapott a láng. Imádtunk tüzelni, de Feri bácsi egyfolytában kiabált, hogy vigyázzunk, mert leég az egész műhely.

A falu másik gödre a Kerekszékes volt. Néha itt is fürödtünk.

Szemben volt a „sutuló”. Erről nagyon halvány emlékképem van. Napraforgómagot sajtoltak itt. A törmelékből kaptunk egy-egy marékkal. Mögötte vezetett az út az öregszőlőbe. Tenyérnyi szőlőcske benne egy görbe szilvafa és egy nagy diófa. A főutcán haladva elértük nagymamáék házát. (drótkerítések, ugató lompos kutyák, legelésző kislibák az árokparton – hallom a hangjukat: bi, bi, bi, bi – milyen dallama van!)

Sindölöséknél sokat játszottunk Gizi, Polyva Ilona, Sörke Ilona, Bogyó Terus és én.

Lestük a rongyos zsidót. Jött lovas kocsijával, kezében nagy tölcsér, mint a gramofoné. Színes rongyok lógtak a kocsiról, az ülés alatt szép bögrék bújtak meg a dobozban, meg tányérok… Szólt az egyszerű dallam, ma is fülemben cseng: „Akármilyen tarka rongyért, tányért, bögrét, poharat adok.”

Mi csúfoltuk a zsidót, majd berohantunk a Giziék kamrájába. Egyszer utánunk jött. Hárman húztuk bent a sötétben az ajtót, nagyon féltünk, s csoda boldogok és önteltek voltunk, mikor a „zsidó” elment, mert nem tudta kinyitni az ajtót. – hittük mi 5-6 éves gyerekek. Persze csak ránk akart ijeszteni a rongyszedő. (kedves, humoros fickó volt)

Szalmakazlakról csúszdáztunk, hiába tiltották a felnőttek. Slifi Márta örökre nyomorék maradt egy rosszul sikerült csúszás után „eltört” a térde. Kukoricakúpokban bújócskáztunk, néha szétdöntve egyik-másikat, s akkor jött a szidás, néha a verés.

„Csávakeverővel” „adj – védj”-et játszottunk, esténként „árokba cicát”, sötétedésig. Szép gyerekkorunk volt.

Lázadó gyerek voltam, mint az apám. Tőle örököltem a konokságot és a pártállást is. Meg a Fradit, mert apu Fradi-drukker volt, meg futballbíró, amíg rossz tüdejével futni tudott a homokmégyi pályán. „Szemüveget a bírónak” - kiabáltak a nézők, ha nem tetszett az ítélet..., én meg nevetgéltem magamban - bolondok ezek, hisz apika szemüveges! Mi is szurkoltunk a meccsen. Csúnya rigmusokkal gúnyoltuk az ellenfelet, ha vesztésre állt. „Ég a Drágszél mint a rongy, füstöl, mint a trágyadomb”. Futball huliganizmus 1953-ban. Vagy az örök emberi gonoszság? A gyengébb eltiprása, megalázása, már gyermeki lélekbe oltva? Egyik emlékből bomlik a másik. „A múlt szövedéke, mindig felfeslik valahol”

Ma már lábjegyzet kellene az unokáimnak a füstölő trágyadombhoz, amely gyermekkoromban minden falusi udvar végében meghúzódott, télen zúzmarás fák ágai alatt párologva korhadt benne a szerves hulladék vagy éppen a frissen kitalicskázott tehénlepény és lócitrom szalmás keveréke, mely őrizte még az istálló langyos melegét.

Nyáron meg a tyúkok kapirgálták szerteszét a hulladékot, válogatva belőle az ehetőt: krumplihéjat, sárgarépavéget, rothadt gyümölcsöt. Télen, disznótorkor itt mosták az asszonyok a disznóbelet. Mikor már nagyobbacskák voltunk mi önthettük a fodros, vastag, undorító bélbe a langyos vizet. Anyuék egy méteres darabot kifeszítettek, így vízzel kicsit meghimbálták, mintha csövet mosnának, késsel elvágták, és függőlegesen, fentről lefelé végighúzták a kezüket mutató és hüvelykujjukat összeszorítva. Vörösre fagyott görbe ujjakra emlékszem, mint ma az enyém. El kellett fordulnom, mert öklendeztem a kiloccsanó büdös, „kakás” víztől. Aztán fateknőbe tették a belet, vöröshagymát vágtak rá, jó sokat, és oltott mésszel átkevergették, hogy a szagát elvegye. Persze előtte már kifordították a belet. Ebben állt néhány órát a vastagbél, majd újabb alapos mosások következtek, de ez már nem volt olyan érdekes a gyerekek számára. Az előkészületek illata maradt meg bennem. Hatalmas tál megpucolt fokhagyma, a kolbász kelléke, nagy „vájling” apróra vágott vöröshagyma fojtogató szaga, mely megtöltötte a kicsi görbegerendájú konyhát már előző este.

Diót is törtünk, a hájas tésztához, mely a disznótoros vacsora édessége volt.

Már este frászban voltam, hogy jaj, csak meg ne halljam a disznó visítását. Hajnalban mégis erre ébredtem. Rettenetes, hosszú ideig tartó, fülsiketítő sikoly. Fejemre húztam a nagy dunyhát, s utáltam a gyilkos felnőtteket. Amint újra csend lett, már kapkodtam magamra a sötétkék mackónadrágot, kötöttem fejemre a piros kendőt, s irány az udvar. A havas udvar közepén feküdt a nagy fekete disznó, tokája átszúrva, a felfogott vért már sóval kevergették, hogy ne alvadjon meg. (Kell majd a véres hurkába.) Elégedett röhigcsélő férfiak állták körül - szomszédok, akik segítettek lefogni az állatot - anekdotákat meséltek késsel elfutó disznókról, ügyes böllérekről. Pára szállt a zúzmarás fák között, a haldokló test kigőzölgése összekeveredett a férfiak kezében lévő pálinkáspoharakból felszálló törkölyszaggal. Csúnyának láttam és öregnek a 42-43 éves parasztembereket. Nagy kucsma volt a fejükön, lábukon kopott, régi bőrcsizmák, bajuszukra ráült a dér, arcuk természetellenesen piros volt, kezük nagy, durva, repedezett a paraszti munkától.

Nálunk nem volt szokás, hivatásos böllért, vagy hentest hívni. Anyu öccse, Pisti nagybátyám volt a „szakértő” disznótor ügyben.

A legjobb a pörkölés volt. Eleinte csak így távolították el a szőrt, ehetetlen is volt néha a disznósajt, akkora szőrszálak maradtak a bőrben. Később hatalmas teknőben forró vízzel és kolompszerű fémmel kopasztották a disznót, s utána borították be szalmával, s pörzsölték óvatosan, ki ne repedjen a bőre. A körmökről lehúzható külső szarukörmöket megkapták a gyerekek, tehettünk rá szalmát, volt piszkálóbotunk, és „csináltuk a kis tüzet” - nagy élvezettel. A disznót ezután lemosták alaposan a nagy fateknőben, szorgos asszonyok hordták a forró vizet a kazánon lévő bográcsokból.

Az állat felbontása nagyon érdekes volt. Kövér, zsíros, fodros, fénylő szervek buggyantak ki a hasából. Kis fateknővel álltak ott az asszonyok, s vitték is a beleket szétválogatni, kimosni.

A férfiak latolgatták mennyi zsír lesz, milyen vastag a szalonna.

Kihasította Pisti a sonkákat, hordták be a nagy X lábú faasztalra. A malac megperzselődött farkincájának végét lenyisszantották, s úgy nyersen kaptunk egy-egy falatot. Finom volt, kicsit büdös, füstös, de izgalmas. A jól megpörkölődött rózsaszínes bőrből is lehetett enni, megsózva egy-egy darabkát. Ebédre nem sokat ettek a dolgozók. Paprikás volt, májdarabok, kövérkés húsok úsztak a sűrű pörköltlében, fehér krumplit főztek hozzá sós vízben. 1-2 szelet friss pe csenye is sült a tepsiben, a sparhelt sütőjében.

Ma is sütök néha disznótoros pecsenyét. Íme a receptje. Szép lapockát veszek. 5-8 cm-es szabálytalan darabokra vágom, tepsibe teszem, pici vizet öntök alá, s egy kevés zsírt, ha nagyon sovány a hús. Gázsütőbe teszem, minden fűszer nélkül. Amikor félig megpárolódott, megsózom, és készre sütöm. Rafináltan fűszerezett ételekhez szokott ínyünk nagyon finomnak érzi a természetes hús, só, víz összhangját, s az egyszerűség már-már ismeretlen aromáját.

Gondoltam ennyi elég a disznótoros hangulatból. Aztán átfutott rajtam, hogy unokáim sosem láttak ilyet, s talán nem is fognak! Folytatom hát, talán valaha érdekes lesz számukra!

Folytatom a nap történetét, közben a kisördög itt motoszkál az agyamban: ilyen módon, ilyen helyeken, ilyen higiénés körülmények között működnek ma a zugvágóhidak, ahol nap, mint nap elkobozzák a sokmázsányi húst és megsemmisítik. Ilyen pajtákban vágták falun az állatokat, hidegvízzel lelöttyintett deszkapallókon belezték ki, nem túl sterilen dolgozták fel, és senkinek nem lett semmi baja. Nem érdekes?

A disznóvágás délutánján fogyott a fröccs, gyerekeknek a málnaszörp. Megvolt a nők és a férfiak feladata. A kolbászt a férfiak készítették: tekerték a húsdarálót, nehéz munka volt, majd a húsdarálóra cső alakú betétet tekertek, így tudták a bélbe juttatni a darált húst. A hurka az asszonyok dolga volt. „Abalében” főzött rizst kevertek el a vérrel, zsíros húsdarabokkal, kóstolgatták, s speciális hurkatöltővel tömték a fodros vastagbélbe a masszát.

A háziasszony a vacsorát készítette. Orjaleves, töltött káposzta, hurka, kolbász volt az esti menü. A „káposztából három egy pár” viccelődtek a férfiak.

A levescsontokkal játszani lehetett. Bizonyos csigolyákból hintó formálódott, más darabokból a király és a királynő figuráját vélték felfedezni a falusiak. A gyerekek beültették a hintóba a királyi párt, és tologatták az asztalon. (Barbi baba és Karib tenger kalózai még nem léteztek.)

Ekkor bontottunk először a nyáron eltett befőttekből: meggy, cseresznye, őszibarack, körte vegyesen került egy nagy tálba. A vacsorára meghívtuk a közeli rokonokat, s kóstolót vittünk a szomszédoknak. A desszert a hájas sütemény volt. Diós, meggyes, almás. Nem mindig sikerült jól, nagyon kényes a háj a kemence vagy sütő hőfokára.

Régebben egész kicsi koromban még komédiások jöttek disznótorkor. Szomszéd gyerekek, felnőttek, maskarába öltözve játszottak el valami kis humoros történetet. A jutalom pecsenye, hurka, kolbász volt.

A vacsora alatt előtt sült a zsír, hatalmas üstben úszkáltak a barna-piros tepertők nagy fakeverővel mi is megkeverhettük. A kazán mellett nagy edényekben gyűlt a zsíros hulladék, bélfodor... a háziszappannak való. Orromban a nehéz, jellegzetes szag, ahogy szódával főzték, kavarták, majd ha hosszú-hosszú idő után elkészült, négyzetrácsos fakeretbe öntötték, ott hűlt ki.

Egész évben volt mivel mosni. 83 éves anyámat 5 éve hoztuk el a homokmégyi házból, de még ma is van a panellakás fürdőszobájában 1-1 háziszappan, amivel a különösen makacs foltokat megdörzsöli.

Vissza a gyerekkori csúfolódó rigmusokhoz, hisz innen lódult meg az emlékek hintája.

Sokat játszottunk zálogosdit. A büntetés érdekes módon gyakran volt az, hogy önmagunkat kellett kigúnyolni. Csúnya, durva mondókák sorai jutnak eszembe! 3-szor hangosan kiáltsd el az utcán: „én vagyok a falu végin a léfosott kűkaró” - mondta a bíró, s a vesztes engedelmesen kiabálta a gyerekek meg hasukat fogva nevettek, vagy inkább röhögtek. A mi falunkban nem volt sok gyerek. Ezért szinte az egész utca mindig együtt játszott. A Mesterék kőrakása volt a „játszóterünk”.

A földes falusi utat kővel akarták burkolni, s több teherautónyi bazaltot raktak le a Mester Laciék háza előtti nagy területre. Ez lett a kedvenc játszóhelyünk. Gyönyörű kövek bújtak meg a szürke bazalt között: csillám, antracit, calcid ... Mi arany, ezüst, gyémánt darabkáknak véltük a színes foltocskákat, túrtuk a kőrakást, vittük haza a szép köveket.

Nyáron hatalmas záporok voltak. Dörgött, villámlott mi apuval gyönyörködtünk a villámokban. Az árkok megteltek barna bugyborékoló vízzel, mi meg belerohantunk, fürödtünk benne.

Télen lovas szánkón közlekedtek a falusiak. Egyszerű fatalpak, deszka oldalfal. Ekkor még nagyon kicsi lehettem, alig emlékszem rá. Futottak a lovak, suttyó legények hajtották. Lelassítottak, s mi kicsik valahogy felkapaszkodtunk. Ekkor a lovak közé csaptak, s száguldott a szánkó végig a falun, s nem lassítottak, hogy leszálljunk. Úgy próbáltunk leesni, hogy ne üssük meg magunkat. Ha jól ugrottunk, az árokban derékig huppantunk a hóba, s nem fájt.

Voltak feladataink. Szombatonként leseperni a járdát, összegereblyézni az árkot. Kitisztítani a tyúkólat. Ez büdös volt, de néha nagy boldogságot okozott, ha a tyúkpadláson felleltünk egy-egy tojóhelyet. Néha 10-12 tojás is volt benne. Máskor csak azt láttuk, hogy előjött egy tyúk 8-10 kiscsibével. Érzem a pelyhecskés testeket. Segíthettünk lámpázni a tojásokat. Megnéztük hány csirke lesz! Üres-e a tojás. Ha kacsatojást néztünk, a kis csőröcske árnyéka is látszott. Nagyon izgalmas volt. Meg az is, ahogy belülről feltörték a kis állatok a tojást. Oda kellett figyelni, mert amelyik gyenge volt, annak segíteni kellett feltörni a héjat, hogy ne fulladjon meg a kicsi állat. „Tojáséj” - írta Weöres egysoros verseinek idején. Én azt hiszem, tudom mi ez. Illusztrátora matt fekete négyzetbe fényes fekete tojásformát rajzolt. Olyan, mint a „vak dióként dióba zárva lenni” híres babitsi metafora. Tudom mi ez, de szerencsére még soha nem éreztem!

Csalánt szedtünk a kerítések mentén. Aki ügyesen fogta meg, jó erősen, azt nem csípte. A csalán a kacsáknak kellett. Összekeverve korpával, darával. Répalevelet is hordtunk a földekről, vágtuk, kevertük, a kacsák hátrahajtott nyakkal mohón nyelték, majd belefulladtak.

Vizet hordtunk a kis favályúkba. A gémeskút nyikorgott, nehéz volt felfelé húzni. A mi falunkban nem igen volt kerekes kút. Csak ostornyeles. Ki-kilöttyent a víz a mohos, nehéz favödörből. A kút kövein néha dülledtszemű béka nézett rád! Ezt nem szerettem. Az 50-es években nem volt még hűtőszekrény. A húst sósvízbe mártott kifacsart konyharuhába csavarták, s egy edényben leengedték a kútba. Az ebédmaradékot a pincelépcsőre kellett tenni.

Sokan libapásztorkodtak. Én nem voltam igazi parasztlány. Apám irodista volt, később anyu is. Azért néha volt 10-12 libám, de nem 40-50, mint más lányoknak. Főleg estefelé hajtottuk a libákat a tarlóra legelni. Ma is hallom a kalászok zizegését, az árpa, búzaszemek pergését a kis recés fogak morzsolását a rózsaszínű csőrökben. A mohóbbak akkora begyeket raktak, mintha egy kisebb sárgadinnyét nyeltek volna le. Elégedetten totyogtak haza sötétedéskor, mi meg énekelve baktattunk utánuk. Legeltetés közben kukoricacsöveket kerestünk, sárga, zöld, vörös kukoricahajú babákkal játszottunk. Töklámpással ijesztgettük egymást. Búzavirágból koszorút fontunk, s vittük a Kerekszékesi Jézuskának; Kopott pléh Krisztus nézett ránk szomorúan a korhadó keresztről. Jó néhány mezei virág végleg eltűnt talán a vegyszerezés miatt. Bár az utóbbi években megjelent újra a pipacs, a margaréta. Ritkább a mezei szarkaláb, s volt egy lilás pink színű virág, már a neve sem jut az eszembe!

Nagy lapulevelek bogáncsából bababútort lehetett építeni. Ez volt a legónk. Házat, ágyat, széket eszkábáltunk a kis ragadós bogáncsgolyókból.

A falusi kutak vize nem mindig volt iható. Pontosabban voltak jó ízű kutak és íztelenek. Nagymamáéknál lehetett inni. A mi kutunk közös volt a Csirip Feri bácsiékéval és nem volt jó ízű a vize. Mi kannákkal (kék, zománcos pléhkanna) hoztuk az ivóvizet a falu egyetlen artézi kútjáról. A postával szemben, kis dombon állt a vas kút. Nagy kerekét kellett hajtani, hogy jöjjön a víz. Néha kicsit vas ízű volt. Csak vizet ittunk. Búcsúkor márcot, (karamellizált cukor vízzel) később Bambit. Buborékos kis hasas üvegecskében volt, csatos tetejét kipattintva pukkant a szénsav, s szétáradt a szádban a csípős, édes kicsit fanyar íz. Állítólag kőolajszármazékból készült!

Nagy élmény volt ősszel a kukoricatörés. Kézzel törték le a csöveket, lovas kocsival hazavitték, s estefelé jöttek a szomszédok fosztani. Gyűltek a sárga csillogó szemű csövek, a férfiak kosarakban hordták be a góréba. A fosztalékban jót lehetett bukfencezni, hallgatni a felnőttek anekdotáit. Csirip Matyi bácsi kedvenc meséje volt, hogy hogyan lökte fel a kecske Csimaz Ilus nénit. Felénk úgy tartották, hogy a piros csövű kukorica szerencsét hoz. Arany János Tengerihántásának hangulatát én még átélhettem.

Keresem az irodalmi gyökereimet, s valahogy minden összefügg a gyerekkorral.

Tavaszi éjszakákon menyasszonyi ruhás meggyfák alatt álmodoztam a kertben, felnézve a csillagokra, vajon mi lesz velem.

„Fölötted egy almafa ága
Szirmok hullanak a szádra
Egy-egy megkésve pereg le
Ráhull a hajadra, szemedre” - találtam meg az érzéseket később a verssorokban.

Radnótitól indult a tájélményem, s 50 éves koromra jutott el Áprilyig:

„Ne haragudj.
A rét deres volt, a havasok nagyon lilák
Az erdő óriás vörös folt
Ne haragudj nem volt virág
De puszta kézzel mégse jöttem
Hol a halál nagyon zenél
Sziromtalan csokrot kötöttem
Piros bogyó, piros levél
Most add a lelked
Karcsú váza, mely őrzi még az ősz borát,
A hervadás vörös virága reá lehelte bíborát.”

Egymásba játszik múlt - jelen - jövendő tanultam már Berzsenyinél, majd a filozofikus látásmód egyre romantikusabbá lett bennem. Arany a balladákkal fogott meg, Juhász Gyula az elvágyódással;

„Én nem tudom, mi ez? De jó nagyon!

Elrévedezni némely szavadon

Mint alkony ég felhőjén, mely ragyog,

s rajta túl derengő csillagok…”

Kosztolányi a verszenével, a csodakereséssel:

„…de nincs meg a kincs, amire vágytam,

A kincs, amiért porig égtem,

itthon vagyok itt e világban,

s már nem vagyok otthon az égben”

Ady a lázadással:

„mit bánom én, ha utcasarkok rongya,

de elkísérjen egész a síromba…”

majd jött József Attila, akinek kiskanállal mérték a boldogságot, pedig babérkoszorú járt volna neki:

„Mint a motor mely már begyulladt...

de nincsen útja és nem indulhat,

olyan vagyok,

s ha bátrabb volnék,

értelmetlen szavakat szólnék”

írta egy fénykép hátuljára vallomásként egy gimis fiú a fényképére.

Megtanultam tőle az értelem és érzelem összhangjának fontosságát. (szív és ész) Szerencsésnek érzem magam, hogy orosz szakosként megismerhettem Jeszenyint és Anna Ahmatovát. S büszkeséggel tölt el, hogy Tóth Kriszta, Karafiath Orsolya és Jónás Tamás, akik a gyerekeim lehetnének, úgy írnak verset, hogy én azt pontosan értem és érzem ma is.

Elnagyolt vázlat persze a fenti felsorolás, hisz Nemes Nagy Ágnes Istenről írt verse életem alapélményei közé tartozik:

„ Lásd be Uram, így nem lehet teremteni.

Ilyen tojáshéj földet helyezni az Űrbe,

ilyen tojáshéj életet a Földre,

és abba felfoghatatlan büntetésként –tudatot.

Ez túl kevés, ez túl sok.

Ez mértéktévesztés Uram! „.

A tanulni kell a téli fákat metaforája sok tanítványom ballagó táskájában lapul, Weöres Sándor költészete Az őszi chanson kamaszkori élménye miatt lett valószínűleg egyetemi szakdolgozatom témája, s akkor hol van még Vass István, Petri György, Orbán Ottó...

Az utóbbi kezdő költő korában „haknizott”. Író olvasó találkozókra járt, kicsi falukba. Így jutott el Homokmégyre is. 12 Ft-ért vettem meg első kötetét, dedikáltattam vele, s 45 év után ajándékoztam kedves tanítványomnak, Bajtai Andrásnak első verseskötete megjelenése alkalmából.

Ma ezt a fejezetet is csak egy Nemes Nagy Ágnes verssel tudom befejezni:

„Ne, ne ítélj meg engemet

Szívemben mindig térdelek.

De nem letérdelek, ne hidd:

Föl, föl, föltérdelek.”

2. fejezet

Iskoláskor Homokmégyen

                               „Az öregember elszórakozik az emlékeivel, visszatér a  családi házba, a játszótársai közé, látja őket, benéznek, vagy inkább bekukucskálnak az ablakon”

                                                                                                                 Konrád György

A homokmégyi iskola 3 épületből állt. Mindegyikhez tartozott egy tanítói lakás, kerttel s volt 1-2 osztályterem. A templom hátsó felénél lévőben a Flaskay tanító néniék laktak. Kedves, törékeny szőkés asszony volt, nagyon jól megtanított bennünket írni, olvasni. A homokmégyiek mind jó helyesírók lettek. Férje mérnökember, magas, sovány, ritkán jött ki a lakásból. Találgattuk, miért, s azt hallottuk valami lövést kapott 56-ban Pesten. 3 gyermekük volt, Klári, Éva, Gábor. 60 év körüliek lehetnek ma.

Az első osztályt a Lakatos tanító néninél kezdtük. Vidám, nagyhangú, kacagós nőre emlékszem. 1951-ben voltam elsős. Nem igen lehetett könyvet kapni ekkor. Mégis a tanító néni a jó tanulókat megjutalmazta év végén, a saját könyvespolcáról levett könyvekkel. Én a Rongybuba és Kócvitéz című kis mesekönyvet kaptam. A belső címoldal fele szépen le volt vágva ollóval. Vagy a kiadó volt indexen, vagy valaki már kapta ezt a könyvet, s a beírást vágta ki a tanító néni! De én nagyon boldog voltam.

Később ő hozta létre a tánccsoportot, s vezette évtizedekig lelkesedésből, szeretetből. Nagyon sok fellépésünk volt. Versenyekre jártunk. Nagy böszme autóbusszal utaztunk, a kicsikkel a szülők is jöttek öltöztetni, fésülni. Vittük a sok keményített fehér alsószoknyát, a „kázsmér” felsőt, a hímzett pruszlikokat, „kötőket”, a „kormizott” pántlikákat. Egyszer Budapestre is meghívtak bennünket. Budán, a Diósárok út 11-13-ban volt egy koreai iskola Kim Ir Szennek hívták természetesen. Sok kis ferdeszemű, aprócska termetű gyerek nyüzsgött a kultúrteremben, mindnek fekete szöghaja frufruval, s fehér blúzt, sötét szoknyát, nyakkendőt viseltek. Szörnyű furcsa volt a nyelvük. Mi akkor láttunk először idegen gyerekeket. Nagy tragédia is történt ekkor.

A koreai nagykövetnek vittünk ajándékba egy „diós tortát”. Homokmégyen ez a fogalom égetett cukorból, dióból készült mesterművet jelent. 2-3 asszony tudott csak szép tortát csinálni. A legügyesebbeknél bármit lehetett rendelni. A kalocsai kéttornyú templomot, vagy a homokmégyi tökéletes mását pappal, menyasszonnyal, vőlegénnyel, násznéppel. Bölcsőt, babakocsit csecsemővel, cumival, szívet, csokrot színes cukormázas virágokkal.

Mi a Würtz iskola mását készíttettük el. Az ablakon parányi függönyök tülldarabból, bent padok, tábla, a kéményen a falu egyetlen gólyafészke kisgólyákat etető mamával, az udvaron fák, zöldre festett lombbal, s körjátékot játszó gyerekek, a tanító nénivel.

Felváltva egyensúlyozták a szülők Pestig a törékeny alkotást. Jó kátyús, göröngyös volt az út még akkor. Megérkezvén Dévay Ica néni adta volna át a tortát (csinos, mosolygós „értelmiségi” szépasszony). Nagymellű kívánatos nő volt a falu postamestere. Megjelent a nagykövet, kicsi, csúnya nyomott orrú emberke, Ica néni megindult, megbotlott valamiben, s a csodás torta repült ki a kezéből, s tört ezer darabra a csillogó márványpadlón. Mindnyájan sírtunk! Érdekes, semmi másra nem emlékszem. Mi történt ez után, hogy szerepeltünk, eltűnt a memóriámból, a torta végzetes tragédiája mindent kitörölt.

A Würtz tanító bácsiék iskolája volt a legérdekesebb. Nem csak a gólyák miatt. Szép volt a kert, az udvar, s itt „urasan” kellett viselkedni, mert Márti néni nagyon finom úri asszony volt. Mosolygós, kalácsképű, jó kövér tanító néni, minimum polgári családból származott, mert nagyon nagyra tartotta magát. Ő volt „az értelmiségi”. A sok kis parasztlányt úri viselkedésre akarta tanítani. Nála e –betűvel kellett beszélni. Nem parasztosan. Mi otthon „gyerökök” voltunk, „mögötettük” az állatokat, „emöntünk a bótba”. Márti néni türelmesen tanítgatta, hogyan kell ezt szépen, urasan mondani. Tőle hallottam először, hogy nem úgy kell kérdezni: „hová megy tanító néni”, hanem így: „hová tetszik menni tanító néni”. Mi eleinte nevettünk ezen a „tetszik”-ezésen, röhigcsélve csúfoltuk „el tetszett már mosogatni?” „meg tetszett enni az ebédet”, ő meg boldog volt; jaj de szépen beszéltek már gyerekeim, mondta kissé nyafogva, elnyújtva a mondatokat. Márti néni szeretett bennünket. A copfos hátra simított frizuráról lebeszélte a lányokat, szakkörön (ahol stoppolni tanultunk, meg hímezni - én már akkor is utáltam) lófarkat fésült nekünk, megmondta, kinek állna jól a frufru. A jó tanulók csendes foglalkozáson felmehettek a lakásába letörölgetni a port.

(Már mondtam, hogy Homokmégyen kevés gyerek volt. Ezért összevont osztályokban tanultunk. 1.- 3. és 2. - 4. osztály volt együtt. Egyik órán egyik csoport tanult, a másiknak csendes foglalkozás - gyakorlás - volt, aztán váltottunk.)

Szép úri lakása volt a tanító néniéknek. Nagy sötét kombinált szekrény, álló tükrös szekrény, könyves polcok, sok horgolt terítőcske, porcelán nippek. Nagyon óvatosan kellett törölgetni. Néha boltba küldtek bennünket óra alatt, vagy a postára. Ez nagyon jó volt.

A tanító bácsi alacsony, köpcös, kis hegyes pocakú férfi, hátrafésült, hullámos dús hajjal. Biztos szépnek tartották akkoriban. Az orra mellett egy borsónyi kiemelkedő anyajegy volt. Ha jól emlékszem, kis bajuszt is viselt. Jól tudott táncolni. Csak úgy repült a kövér Márti néni a karjaiban a „kis farsangon”. Szigorú tanár volt. A felső tagozatban tanított. Valószínűleg egy kis szadizmus is szorult belé, mert majdnem minden óra előtt néhány rossz fiú derest kapott. Le kellett hajolniuk az első padra, s egy kisujjnyi vesszővel jó nagyokat ütött a fenekükre, csak úgy csattant. Ötöt vagy tizet kaptak a rosszaságtól függően. A fiúk általában azért se sírtak, pedig nagyon fájhatott nekik. Mi megrettenve néztük. Utáltam a vessző csattanásának hangját. Utáltam a tanító bácsit.

A Rideg tanító bácsi kedvence a körmös volt. Kezében favonalzó, járkált a padsorok között, és 6*3 majd gyors mozdulattal fordult egyet, s arra mutatott, aki a legkevésbé számított rá. Ha nem vágtad rá azonnal, lehetett felállni, s tartani az összeszorított öt ujjunkat, s ő jó nagyot vágott rá a vonalzó élével. Percekig fájt. Néha-néha én is kaptam, pedig tudtam az egyszeregyet, de ha rám kiáltott „Földényi” ijedtemben mindent elfelejtettem, ő kéjesen vigyorgott! Szerintem akkor még 35 éves forma lehetett. Én 50-nek láttam. Soha egy szülő sem jött panaszkodni, hogy verik a gyerekét. Meg sem mondtuk otthon, mert szégyelltük. És egy olyan homokmégyit sem tudok, akinek ezért pszichés gondjai lettek volna.

„Csak fogja szigorúan a gyereket tanító úr!” - ezt hallottam felnőttek szájából.

Lakatos igazgató bácsi nem volt szigorú, történelmet tanított, mosolyogva, csendesen.

Pirisi tanító bácsi tartotta a tesi órákat, s szabadidejében is állandóan versenyre vitt minket. Én indultam: magasugrás, távolugrás, súlylökés, futás - mindenből 2. 3. voltam. Csak néha első. Ő volt az úttörővezető is. Én „nagy” úttörő voltam. Meg hittanos is. Őrsvezetőként próbákat álltunk ki (kitartás, erősség, ügyesség, okosság). A hittanon az önfeláldozást kellett elsajátítani. Karácsonyra a Jézuskának papírból kis inget készítettünk.

Kettéhajtott szép fényes papírt adott Dudás atya, kivágtuk a nyaki részt, a karok helyét, és az alját be kellett vagdosni finoman, hogy olyan legyen, mint a szaloncukor papírja. Ha egy „önfeláldozást” meg tudtál tenni, egyet nyisszanthattál az ollóval. Kellett igyekezni, hogy szép sallangos legyen a kising karácsonyra. Nem volt kedved vízért menni? Elmegyek! Legyőzöm magam. Egy nyisszantás! Utálom a zöldbabfőzeléket. Megeszem. Két nyisszantás. A járdát szombaton kellett leseperni. Kedden is lesöpörtem – egy nyissz. Nagyon szerettem volna elmenni, játszani a Róka Ilonáékhoz. Nem megyek el! Nyissz! Mire anyu hazajött elmosogattam! Dicséret! Nyissz! Kicsit irigy voltam, mint már írtam. Kaptam egy csokit, kettétörtem és átvittem a szomszéd fiúnak, aki a játszótársam volt. Porci Lacinak hívták. Sajnáltam tőle, de… nyissz!

Gimis osztályfőnökként ezen emlékem alapján vettem rá a 20. századi kamaszokat, hogy próbálják meg legyőzni magukat. Ha csokit ennének, tegyék vissza, s csak másnap nyúljanak hozzá. Keljenek fel elsőként, s vigyék ágyba szüleiknek a kávét. Szombaton közöljék, hogy este itthon maradnak a lányok, pl. sütit sütni akartak az anyuval, a fiúk „tanácsot kérni” a papától valamilyen ügyben. Osztatlan sikert arattak a szülők körében, és a gyerekek őszintén elmondták, hogy „rohadt nehéz” volt megtenni, amit kértem, s többeknek nem is sikerült. De az ősök elájultak a meglepetéstől.

Nyolcadikban dönteni kellett. Nem volt kérdés, hogy gimibe megyek. Az én korosztályomból már a gyerekek háromnegyed része továbbtanult. A homokmégyi iskola jó alapot adott, pedig nem voltak különösebb szemléltető eszközök. Minálunk még orosz tanár sem volt, pedig az orosz nyelv ekkor már kötelező volt az általánosban. Én a gimiben ezért kezdő oroszos csoportba kerültem. 1 év alatt tanultuk meg a felső tagozatos anyagot. Szerettük őt nagyon, s egy év alatt 3 év anyagát megtanította nekünk.

De vissza a faluba! A gyerekkori emlékek világába.

A falusi értelmiséget a tanítók, orvosok, papok alkották. De nem minden tanító tartozott ide. Egészen kicsi koromban még nagy kártya partik voltak. Tarokkoztak. Én annyit tudtam, hogy ez nagyon nehéz játék, nem mindenki tudott jól tarokkozni. A vesztest úgy nevezték „polgármester”, s büntetésből az én kétfüles angóra gyereksapkámat húzták a fejére. Én a másik szobából leskelődtem, s egy nagy kövér, piros arcra emlékszem, a sapkám épp csak a kopasz feje búbját takarta el. Mindenki hahotázott, de én egyáltalán nem találtam viccesnek a dolgot. Inkább bosszantott, hogy milyen idióták a felnőttek. Aztán az 50-es években megszűnt a tarokkparti.

Apám még néha iszogatott a pappal, politikáról beszéltek, én nem sokat értettem belőle, csak annyit, hogy a Tóth Miska lázadó pap, nem hajlandó békepap lenni, ezért mindig be akarták csukni. Én nem szerettem; magas, szikár, őszülő, kopaszodó szigorú ember volt. Nagyon hosszan prédikált, halálra untuk magunkat a nagymisén. Ha súgtunk valamit egymásnak, képes volt ránk kiabálni a szószékről, hogy ne beszélgessünk! Csúnyának és öreg, gonosznak láttam! (Lehetett vagy 40 éves akkor.)

4-5 éves lehettem, amikor állatorvos költözött a faluba. Nagydarab, kövér, nagyhangú ember. Furcsa ruhákban járt, térdnadrág, színes zokni. Egy fia volt, Robi, kerekképű, csodálkozó szemű kisfiú. Érdeklődéssel figyeltük az „úri” gyereket, mert cselédlány vigyázott rá. Sváb kislány Médi volt a neve. Én még ilyen nevet nem hallottam. Fricit sem. Így hívták az állatorvost, Frici bácsinak kellett szólítani. A felesége nagyon szép, elegáns nő volt, mindig szép kalapokat hordott. Homokmégyen csak az orvosok feleségei hordtak kalapot. A falusi asszonyok kendővel kötötték be a fejüket, a legnagyobb nyári melegben is. Amikor már gimnazista voltam, s hetenként egyszer anyu bejött meglátogatni, mindig piaci napon, s az iskolába jött, a nagyszünetben várt rám, hogy láthasson. (mert a kollégiumból egy hónapban egyszer mehettünk haza eltávozásra, ha nem volt rossz jegyünk, ha igen, Margit néni megvonta a hazautazást) Én titokban nagyon szerettem volna, ha az én anyukám is kalapos hölgy lett volna, mint a humánba járó kalocsai polgárlányoké. A falusiakat a reálosztályba tették inkább. A humán volt az elit, itt latint tanultak, mi meg ábrázoló geometriát. Szoktam vele dicsekedni magyartanárként, hogy én reálban érettségiztem, s rádiós szakkörbe jártam.

Frici bácsi kezébe vette a falu kulturális életét. Műsorokat rendezett, színdarabokat tanított be, s gyógyította a disznókat, marhákat. Anyika nem szerette, mert durva, kétértelmű vicceket mesélt állandóan, és szerette megtapogatni a csinos asszonyokat. Harsány, vidám ember volt, amikor nevetett, csak úgy rengett a hasa.

Akkoriban még oltották a csirkéket. Évente 1-2-szer jött az állatorvos egy segéddel, (falubeli ember volt) aki megfogott 4-5 tyúkot az ólban, emlékszem a kétségbeesett hangokra, szárnycsapkodásra. Lábuknál fogva lógatta az állatokat, Frici bácsi meg mesélte a vicceit, s mellesleg felszívta az injekciót, s beadta a sárgás bőrök alá, félrehajtva a tollak alatti apró, finom pihéket. Az oltás nyomán kis dudor keletkezett a bőrön, majd elengedték az állatokat, boldog kotkodácsolással rohantak szét az udvaron, s jöhetett a következő csoport. Por és tollpihék kavarogtak a levegőben.

Volt, amikor kicsit elkésett az oltás, s az asszonyok kétségbeesetten mesélték, hogy reggelre minden tyúk, csirke, kacsa elpusztult. Még nem ismertük a híres vírust (H5 N1).

Az állatorvosék fia különleges gyereknek számított! A faluban csak ő tanult zenét. Kalocsára hordták zongoratanárhoz. Majd konzervatóriumot végzett, s zongoraművész lett, valahol Németországban él vagy 40 éve. Úgy tudom, zongorája sem volt a faluban senkinek őelőttük.

A mi falunk lakói nem voltak túl muzikálisak. 1-2 tangóharmonikás volt. Érdekes citerára sem emlékszem, pedig Homokmégyen a népitánc, a népművészet szinte az emberek vérében volt, meg a népdal, az éneklés is. Rajzolni, festeni, pingálni, hímezni csaknem mindenki tudott. A leghíresebb pingáló asszony Szőnyi Marcsa néni volt, meg a Peák Pöre néni. Táncolni, marsolni kiskorunkban megtanultunk. A nótákat fújtuk: „Temető kapuja sarkig ki van nyitva, arra járnak a homokmégyi lányok, róla szedik a virágot.”. „Homokmégybe két úton kell bejárni”. Nálunk minden lánynak elkészítették a népviseleti ruhát. Akármilyen botlábú is volt valaki, népitáncos lehetett. Ma is hallom a kikeményített alsószoknyák zizegését, látom a rásimuló „kázsmér” szoknya puha redőit. A pruszlikon virító hatalmas piros „rúzsákat”, rózsaszín bimbókat, hajladozó kéknefelejcseket, a kötény buja virágparádéját kék „kormizott” szalag futja körbe. Érzem a szoknyák madzagjának éles szorítását: ha megmozdítottad a derekad, ingott rajtad a sok szoknya, mint a harang! Fejünkön pántlika keményített szalagból, speciálisan elkészítve, középen lefogott, s két oldalt hurkokban visszahajtott fejdísz, szélein flitterrel. Ha utaztunk a tánccsoporttal, külön dobozban vittük, minden egyes hurokba papírtekercset kellett tenni, hogy ne essen össze. Mintha egy sokszárnyú óriás pillangót kötöttek volna a fejünkre, úgy nézhettünk ki!

Amikor az én lányom 5 év körüli volt, Anyukám elkészítette az ő homokmégyi ruháját is! Nem sokszor volt rajta! Ma is őrzöm a szekrény felső polcán, hátha a két fiú unokám mellé, lesz egyszer egy kislány is, hiszen homokmégyi lánynak jár a népviseleti ruha!

Emberorvosból kettő él gyermekkori emlékeimben. Nagy Varjas Matyi bácsi, aki ha eljött a nyelvemet nézte meg, és a pulzusomat tapogatta, s édes, büdös, barna folyadékot írt fel. Kalocsára kellett menni érte a patikába. Felesége alacsony, kövérkés, kedves asszony volt.

A másik Mácsik Elemér doktor, nem sokat jelentett számomra, de a felesége nagyon szép, rideg, elegáns nő volt. Őt meg Mécinek hívták. Regősnét is, őt is „nagyságos asszonynak” szólították a falusiak. Én ezt nevetségesnek találtam, s dühített, hogy mennyivel „nagyságosabbak” ők, mint más asszony.

A kiváltságokat már gyerekként is nehezen tűrtem. Én olyan se paraszt, se úri gyerek voltam. Anyám parasztlány volt, kuláklány, apám tanult ember (jezsuitáknál érettségizett). Az ő történetük később következik.

Kislány koromban, a templomban még sok lányt, asszonyt láttam népviseletben. Nyáron „ingvállban”, „pruszlikban”, ősszel „vizikliben”. A „maszatosselyem” szoknya és „vizikli” tetszett nekem nagyon. Voltak lilás, bordós árnyalatai, gyönyörű volt. Nagymama egyik ilyen kötényét megőriztem.

Télen a parasztasszonyok berliner kendőt kötöttek magukra. Sok osztálytársamnak nem volt kabátja, hanem ilyen vastag kendőben jártak iskolába. Kényelmes volt. A hátadra kellett teríteni a háromszögletű részét, majd elöl keresztbefonva a derekadon hátul megkötni. Meleg volt, a kezünket elöl be lehetett dugni, s a lábaink szabadon mozogtak, jól lehetett benne futni, játszani. Én „félúri” gyerek voltam, s a szüleimnek az volt a mániája, hogy télre irhabundát varrattak nekem. Ezt nagyon utáltam! A barátnőim nem hordtak ilyet, szégyelltem is kicsit magam, hogy nekem miért van, jó lett volna nekem a berliner kendő! A szűcsöt is utáltam! Kalocsán lakott. Volt, hogy lovas kocsival kellett menni hozzá, busz még nem járt.

Kalocsáig rettegtem, hogy nehogy autóval találkozzunk, mert nagypapa lovai féltek az autótól. Ha mégis megpillantottunk egyet, nagypapa leszállt a kocsiról, s fogta a lovak zabláját, míg el nem ment az autó. A lovak így is toporzékoltak, én meg féltem, hogy felborul a kocsi.

A szűcsre – érdekes – nem emlékszem, csak arra, hogy össze-vissza forgat, méricskél, én meg duzzogok, hogy nekem ugyan nem kell bunda. Büdös, csípős szag volt a műhelyben, utáltam. Egyszer kellett próbálni. Ekkor már bőgtem! Ronda, büdös, nagy szőrdarabokat fércelt össze rajtam a mester. A bunda mindig 2-3 számmal nagyobb volt, mint én, mert ugye ezt több évre készíttették. Amikor elkészült, anyámék lelkesedtek, jaj de jó meleg, jaj de szép… én meg visítottam, hogy ronda, én ezt fel nem veszem, kiröhögnek benne, és titokban megfogadtam, ha valaha gyerekem lesz, soha nem lesz irhabundája, az biztos! Nem is lett! Pedig gondolom jó sok pénzbe kerülhetett, s nem kis lemondás árán tudták szüleim ezt a luxust megadni egy szem leánykájuknak!

Nagyon vigyáztak rám, mert apám tüdőbeteg volt, talán ezért akartak melegen öltöztetni. A bunda nagy böhöm volt, merev, nem lehetett mozogni benne, iszonyú szerencsétlennek éreztem magam a bundáimmal!

Makacs gyerek voltam, s szüleim igyekeztek nevelni. Akkor még nem féltették a gyermekek lelkét a büntetéstől. Egyszer kétszer kaptam a fenekemre, csak úgy tenyérrel anyutól. (Apám soha nem ütött rám. Szerintem csodált engem, az ő gyerekét. Nem hitte, hogy lesz valaha is gyermeke.)

Sokszor álltam a sarokban. Az unokáim nem is ismerik ezt a fogalmat. Akkor jöhettem ki a sarokból, ha bizonyos idő után bocsánatot kértem. Túl korán nem lehetett bocsánatot kérni, mert akkor „maradj csak még ott” – volt a válasz. „Kérek szépen bocsánatot, többet nem leszek rossz” – ezt kellett mondani. Nekem ez nagyon megalázónak tűnt. Különösen, ha úgy éreztem, hogy nekem van igazam, és nem vagyok bűnös, akkor nem tudtam bocsánatot kérni.

Egy különösen emlékezetes esetet elmondok. Valamiért sarokba állítottak, s én elhatároztam, hogy nem fogok bocsánatot kérni, bármi történjen is. Este volt már, készülődtek anyámék a lefekvéshez… én álltam nekik háttal, s a fogason lógó ruhákat bámultam. Figyeltem mennyire feszül az akasztó, hol bolyhosodott ki az anyag… unalmas volt. Ekkor már volt rádiónk. A hálószobában állt az éjjeliszekrényen. Kettős ágy, végében sezlon – itt aludtam én, 2 szekrény, álló tükör, egy asztal, székekkel ez volt a berendezés. Én a másik szoba sarkában. Szüleim lefeküdtek. Én azért se kértem bocsánatot. Szólt a rádió: „Apu hod med be, az a nagy elefánt az oroszlán barlangjába…” először játszották ezt a dalt, anyuéknak nagyon tetszett, nevetgéltek, - ez olyan, mint a te lányod, mondta anyu kacagva… én meg dühöngtem, ezek itt nevetgélnek, akkor most mérgesek vagy nem. Egyáltalán nem értettem a felnőtteket! Ezek velem gonoszak, durvák, egymással meg kacarásznak. Nem tudom mi volt a folytatás, valószínűleg ők engedtek, de nem biztos.

Reggelente a konyhában lehetett mosakodni az állványon álló lavórban. Csak arcot mostunk, fogat talán nem is. Anyu megfésült, copfba fonta hosszú szőke hajam. Általában piros masnit kötött bele. A ruhánkra kötényt kötöttünk, így mentünk iskolába. Nekem szép fodros kötényeket varrt anyika. Ezt aztán cseréltük, ha elpiszkolódott, de nem vettünk minden nap tiszta ruhát. Talán kétszer egy héten. Fürdés szombat este volt. Behoztuk a fateknőt a konyhába, a kőre tettük, lemorzsolt kukorica csutkájával lehetett jól megtámasztani, hogy ne billegjen. Meleg víz, háziszappan és jött a sikálás. Jó volt belefeküdni a teknőbe. Hajat kéthetenként mostunk. Ez bonyolult volt. A lavór fölé kellett hajolni, s bárhogy vigyázott anyika a szappan mindig a szemembe ment, s csípett. Kétszer kellett szappanozni a nagy hajamat, ez szörnyű volt. Öblíteni hideg, ecetes vízzel szoktuk, hogy szép fényes legyen. Borzasztó volt a hideg víz, és büdös az ecet. A sparhert mellett szárítgattuk kibontva a hajamat.

WC csak az udvaron volt. Mellette meggyfa, virágok. Eleinte nem létezett még WC papír. Újságokat vágtak fel egyforma darabokra. Én sajnáltam, mert így csak töredékeket lehetett olvasni. Az Új Idők-re emlékszem, szerelmes novellák is voltak benne. Később már csak a Film – Színház – Muzsika rémlik, ebből vágtuk ki a színészek képeit, és gyűjtöttük beragasztva füzetekbe. Énekesek is voltak benne, nem tudom miért, nekem a legemlékezetesebb Gubik (Stefanovics) Mira volt. „Bolyongok a város peremén, ahol veled egykor jártam én…” énekelte mély, búgó hangon, s én nagyon szépnek találtam. De ez már lehet, hogy időben jóval később volt. Nem tudom. Összemosódik, „egymásba csendül szín, a hang, s az illat”.

Gyerekkorom nagy élménye Erzsike születése! A nagymamáéknál a nagyházban született. Itt volt a „tisztaszoba”. Amikor én odaértem, futva, mert szül a Laczkó ángyi, már ott van a babanéni – láttam, hogy épp a kemencéből vettek ki egy nagy fazék forró vizet. El nem tudtam képzelni azt, mi a fenét akarnak a forró vízzel. A 3 kismalac meséje volt a kedvencem! Apika minden este elmesélte, fejünk mögött az ágy támláján kopogtatva utánozta a bekéredzkedő farkast… de tudtam, hogy itt valami más fog történni a forró vízzel. Sürgés, forgás, ajtó nyílik, csapódik, minket zavarnak, menjünk már el láb alól!

Majd vékony, visító sírás hangzott fel! Lány, megvan, épkézláb hallottuk, s aztán végleg elzavartak bennünket, amíg a babanéni „rendbe tette” az ángyit.

A mi falunkban mindig kevés gyerek volt. Nem túl melegvérű fajta a homokmégyi.

Hallottam ugyan suttogni rémtörténetekről. Egyetlen olyan nő volt a faluban, aki lányanyaként szült. Ez nagyon nagy szégyen volt. Azt beszélték a nagyobb lányok, hogy már több gyereke is lett volna, de „elintézte” őket. El nem tudtam képzelni, mit lehet ezen elintézni. Aztán egyszer Baba Mariskát, így nevezte a falu, elvitte a mentő. Ott hallgatóztunk a házuk előtt. Az asszonyok egymás közt azt beszélték, hogy kötőtűt akart szúrni a kisbabája fejébe, és össze-vissza szurkálta a méhét, s majdnem elvérzett.

Ezt szörnyű volt elképzelni! Féltem a képtől, de elő-elő idéztem. Úgy gondoltam, a hasán keresztül döfködte a tűt. Mariska szerencsére meggyógyult, két gyermek anyukája lett, a név rajtaragadt, a Baba Mariska, elfogadta a nevét, kedves asszony volt, mindenki szerette.

Gyerekkoromban nem ismertem a válás fogalmát. Nálunk a faluban nem volt szokás elválni. Pedig voltak rossz, durva, részeges férjek, erről hallottam. A nők egy kortyot sem ittak. Soha. Anyám még a mai napig sem tudja elképzelni, hogy vacsora után egy nő is ihat egy pohár vörös bort.

Szórakozás nemigen volt. Néha egy-egy bál a kocsma udvarán. Néha vándorszínészek jöttek. Igazi echós szekerekkel. Illetve egy vagy két szekérrel. 5-6 ember. Shakespearet játszottak, meg népszínműveket. Ekkor már 3 hetente volt mozi is. A mozi helyiségében állt a színpad. Itt volt a színház. A belépődíjat természetben adtuk: két tojás, 4 cső kukorica, darab kolbász. Lehetett volna fizetni is, de pénze nem volt senkinek. A színészek néha a Manci néninél aludtak. Engem nagyon szerettek, mert szőke, göndör, nagy kékszemű kislány voltam. Egy nagydarab férfi színész állandóan felemelt kis fonott vesszőfotelomban ülve a feje fölé! Ezt nagyon utáltam, s azért se beszéltem velük. A súgó volt a legérdekesebb számomra. Bebújhattam hozzá, s hallgattam a szöveget, meg az ingerült utasításait: mondd már, menj a függöny mögé, lökd meg, stb. A közönség önfeledten nevetett, tapsolt, pedig néha 3 szerepet is játszott ugyanaz a színész a darabban, nőit, férfit, amit kellett.

A mozi is érdekes volt. A Rideg tanító bácsi volt a gépész. Fényes sugárnyaláb hatolt át a termen, ahol 20-30 ember fért el. Sistergő, recsegő hang jött hátulról, s a kis négyzet alakú lepedőn fekete-fehér alakok mozogtak. Egy vagy két szünet is volt, a híradó után, a film közben. Na meg volt, hogy négyszer, ötször elszakadt a film, újra kellett ragasztani, tekercselni. Vasárnap délutánonként azt néztük meg, amit éppen a faluba küldött a mozi üzemi vállalat! Érdekes, semmi filmemlékem nem maradt meg. Talán a Hintón járó szerelem fasora, és Kétszer kettő néha öt-ből Zenthe Ferenc és Ferrari Violetta képe, amint vitorlázó repülőn szállnak a felhők között. A híradókból Rákosi kopasz feje az megmaradt. Meg a pöttyös kendős traktorista lányok képe. Én is traktoros lány akartam lenni! „Ül a pöttyös a pöfögő nyakán…” – énekelték, s én ezt nagyon szépnek találtam. Ez az a korszak volt, amikor esténként a 7.-8. osztályos lányok, akik jól tudtak énekelni a tanító bácsival a kulákok háza elé kellett, hogy menjenek, s ott csúfoló, gúnyolódó csasztuskákat énekeltek a kulákokról. Én kisebb voltam, s ma sem tudom, ki kötelezte az ének tanárt, hogy történt ez a dolog, csak a nagylányok mesélték, de ők sem értettek semmit!

Később, nem tudom hányban lehetett, kultúrház épült a faluban. Nagy hodály, színházteremmel, klubhelyiségekkel, tágas előcsarnokkal. A falu örült neki. Ettől kezdve itt volt a mozi, minden falusi ünnepség, a bálok, a kisfarsang a gyerekeknek, itt lépett fel a tánccsoport, a színjátszó kör. Az Iglói diákokat mutatták be, az állatorvos rendezte.

Majd a kultúrház megvásárolta a falu első televízióját. Hetenként kétszer volt adás. Jó magasra feltették a készüléket – Kékes volt a neve – eléje 15-20 szék került. Egy forintot kellett fizetni annak, aki nézni akarta a műsort. Általában a fiatalok itt találkoztak esténként.

Ekkor ment a Gina Lollobrigida sorozat. Volt, aki már látta a filmet, s előre mondta, hogy mi fog következni. Mindjárt lesz egy vetkőző szám - sajnos csak háttal fog állni a nő, de anyaszült meztelenül - hallottam. Én nagyon vallásos kislány voltam, s amikor Gina vetkőzni kezdett, gyorsan becsuktam a szemem, mert semmi kedvem nem volt meggyónni majd a papnak, hogy parázna filmet néztem. Robi kiröhögött, és azt mondta, hülye vagyok, ha háttal áll a nő, az nem parázna!

Szegény mai tizenévesek miket látnak már egészen kicsi koruktól kezdve a mai TV csatornákon!

Gyermekkorom igazi, jelentős szórakozása az olvasás volt. Viszonylag sok könyvünk volt, s apu kedvenceivel kezdtem. Verne Gyulát olvastunk. Mindent, ami megjelent. Nemo kapitány, Robinson, Utazás a holdra - nagyon elvarázsoltak ezek a könyvek.

Minden évben megjelent a Kerek egy esztendő. Olyan gyerekenciklopédia féle volt. Vers, novella, találós kérdések, jó kis politikai eszmei mondanivalókkal. Sok orosz szerző ifjúsági regényére emlékszem: Timur és csapata, Jó barátok..., hősiességre, helytállásra nevelő irányzatos művek voltak, de én ezt akkor egyáltalán nem tudtam. Kezdtek megjelenni az olcsó könyvtári könyvek. Általában 3 Ft volt egy-egy kötet. Mikszáth: Szent Péter esernyője, A Noszty fiú esete, Új Zrínyiász... Nem tudom, mit érthettem belőle. Aztán jött Jókai! Ezt felváltva olvastuk anyu, apu, én: Szegény gazdagok, Rab Ráby, A kőszívű ember fiai - gyönyörű volt. Apuval végig találgattuk, ki lehet a Fatia Negra? Igazi krimi volt! Aztán a Földműves Szövetkezet megalakult, s székhelyén kis könyvtárat is berendeztek. Emlékszem, egyforma barna kemény papírkötésű könyvek voltak. - Palotai Boris, Rideg Sándor, Veres Péter - főleg novellák. Az egyikben egy parasztfiú és egy csitri lány randevúját írta le a szerző. Egy fél mondat ma is él bennem: "Megfogta, és szorította, szorította a ruganyos kis halmot" sokáig nem értettem mi ez a mondat. Behajtottam a lap sarkát, s többször vissza-visszatértem ide, - míg nagy nehezen megfejtettem - de nem nagyon tudtam mi a fenének kell ilyet csinálni. Én ilyesmiről addig nem hallottam, csak arról, hogy a fiú meg a lány megcsókolják egymást, ha szerelmesek. Mindent elolvastam. A régi könyvek között volt Tóth Tihamér: Tiszta férfiúság című könyve. Na ezt végképp nem értettem. A Szelistyei asszonyok már érdekesebb volt. Aztán jöttek a pöttyös és csíkos könyvek, Thurzó Zsuzsa: A francia kislány, A két Lotti, Pipacsok a tengeren, majd az olcsó könyvtár sorozatban jött Móricz: Úri muri, Sárarany, Juhász Gyula versei Himnusz az emberről címmel. Az első nyilvánosan elmondott versem: Weöres Sándor Vizipókja volt. Ez nem véletlen megjegyzés. Életem különböző periódusaiban vissza-visszatér a vele való találkozás. 17 évesen kapom ajándékba a Vers születése című disszertációját. Stencilezett, halvány, alig olvasható szöveg, a szerző neve nem szerepelt rajta. Érdekes volt. Ekkoriban szerettem volna filmrendező lenni. Aztán valahol egy nagyon szép verset találtam. Szenvelgő tinédzserként az a sora tetszett legjobban, hogy:

"Hűvös és öreg az este, remeg a cserje teste

az ember szíve kivásik

egyik nyár, akár a másik"

Valse triste a címe. Weöres írta. És aztán egyetemi szakdolgozatom témája Weöres Medúza című kötete lett. Ehhez már volt köze Tamás Attila professzor úrnak is, és áldott szívű Ilia tanár úrnak, aki kollégiumi szobánk patronáló tanára volt. Mert akkoriban még a kollégiumban lakó diákokhoz legalább havonta egyszer elmentek az egyetemi tanáraik beszélgetni, megkérdezték emberi, szakmai problémáikat, megbeszélték együtt a világ dolgait, vagy csak elborozgattunk, s irodalomról, versekről beszélgettünk. Új írás, Kortárs, Tiszatáj, Nagyvilág, ezt illett elolvasni mindenkinek. Ilia tanár úr formálta ízlésünket, tanított meg indirekt módon bennünket értelmiségivé válni. Nem volt a rendszer embere, de sosem lázított! A maga csendes módján hatott ránk, alakította kritikai szellemünket, hogy gondolkodva közelítsük meg a jelent, a valóságot, s vegyük észre a jót is, a rosszat is, és próbáljuk formálni mikrokörnyezetünket. Nagyon mélyen belénk ivódott Németh László munkássága, rajongtunk a "sziget elméletéért" (ha az értelmiség létrehozza az értelem, a jóság szigeteit, ezek egyszer összeérnek, s megváltoztatják a világot). Mi lelkesen olvastunk, elemeztünk, vitatkoztunk, politizáltunk.

Szamizdadban Szolzsenyicint kaptunk az orosz tanszéken az egyik tanártól, a Gulagról szólt, hallottuk, hogy még mindig térnek haza a Szu-ból hadifoglyok.

Illyés Egy mondat a zsarnokságról c. versével én egy stencilezett papíron (nem volt még fénymásoló, nyomtató) találkoztam, s a felsőbb évesek azt mondták valami erdélyi költő verse! Art Kino-ba jártunk. Nyolc és fél, Nagyítás, Hamu és gyémánt, Húsz óra.

Kapossi tanár úrnál 3. évben fel lehetett venni a "Mai polgári filozófia" c. tantárgyat. Alig fértünk el az előadáson: Sartre, Camus, Freud, Kirkegard... elképesztően nagyszerű volt!

Persze ezt még sok minden megelőzte. A falusi idilli életem 14 évesen ért véget, mert ekkor beírattak a Kalocsai Leánygimnáziumba, s kollégista lettem. Szabó Magda líceuma 1959-es kiadásban - ez volt a Leánykollégium, az Érsek-kert bejárata mellett. Na de ez már az én történetem lenne, és még adós vagyok anyám, apám és családjuk történetével.

3. fejezet

A Vargák története

„Az emlékezés csodajármű, oda is elvihet,

 ahol még sosem voltam.

 Az is meggyökeresedhet az elmémben,

amit többször elmeséltek nekem,

 és arra is emlékezhetem, amit nem éltem át.

                                                                                                                 Konrád György

A homokmégyi temetőben elég sok szabad hely van. Nemigen szokás 50 év után eladni újra a sírhelyeket. Az egymásra temetés sem szokásos, mint a szomszéd falvak némelyikében.

Egy sír, egy halott. Az újabb részeken divatos, fekete, sötétszürke, márvány síremlékek, fehér már csak elvétve. Legtöbb sír lefedve, ne kelljen gondozni a hozzátartozóknak. A 30-40 éve itt fekvők sírján legtöbbször a hagyományos virágok díszlenek. Apámén apró lilás szegfű szegély, gombvirág, nyáron muskátli, késő ősztől árvácska, krizantém. Apám sírját Juliska gondozza. Havi 1200 Ft-ért locsol, gazol. Juliska velem egykorú, de töpörödött kis öregasszonynak látszik. Ritkás, őszes-szőkés a haja, apró kék szemei élénken villognak ráncos kis arcában. Kivörösödött kezein a falusi, paraszti munka nyomai. A temető mellett lakik, egy régi rozzant házban. Nagy fehér kutya rohan a kapuhoz, ha megközelítjük.

200 méterrel beljebb már gondozatlan sírok tömege. Évente egyszer talán kerül rájuk néhány szál krizantém, 1-1 olcsó koszorú, legtöbbször műanyagból. Itt van a Manci néni „első” urának sírja is. Senki nem törődik már vele. Anyám, a nagy „őrző”, kicsit megkapálta, legereblyézte, amíg bírta. Mára annyi maradt a törődés, hogy halottak napján gyújtunk egy gyertyát neki is. Kicsit beljebb régimódi kopott vörös márvány kereszt áll, ferdére billentették az évek. Varga Antal betűzhetjük ki a mohás feliratot. Meghalt 1869-ben.

 Ő a Vargák ősapja.

 Fiatal rokonok családfát kutatva úgy vélik, huszártiszt volt 1848-ban, de én azt hiszem, ez csak „népmesei” ábránd, inkább egyszerű parasztlegény lehetett. Az ő sírját mindig „megcsináljuk” halottak napjára, és nagypapa testvérének a menye (Sós Julcsa) is odabiceg a maga 76 évével, s tesz rá virágot vagy koszorút. A homokmégyi temetőben az egyik „legöregebb” halott a Vargák őse. Több ága van a családnak a faluban. Mifelénk „csúfnevekkel” különböztetik meg az azonos nevűeket. Szépen "ragadványnévnek" hívják. Van a Köteles Varga család, (ők voltak apám feljelentői 56-ban) a Zsibrák Varga család, róluk én szinte semmit nem tudok. Élnek a faluban Gunyhó (kunyhó) Varga leszármazottak, és a Miskei Vargák. A mi családunknak - nem tudom miért - nincs előneve.

Varga Mihály fia volt Varga Gergely, felesége András Julianna. Itt kezdődik a mi történetünk.

Varga nagypapáék 8-an voltak testvérek. Öt fiú és három lány. Szüleik 5oo holdas birtokon gazdálkodtak. Nem sokáig. Gyorsan nőttek a gyerekek, s az örökléssel fogyott, osztódott a vagyon.

Ignác, a nagypapa, mint legidősebb örökölte a föld reá eső részét, a traktort, cséplőgépet, vele az adósságot.

A következő két fiú is megkapta az örökségét a földből, amikor megnősültek.

A negyedik fiú, Tóni bácsi, „lánynak” számított az örökség szempontjából, mert ő „vőnek” ment. (Azaz kevesebb földet kapott.) Vagy kárpótlásul, vagy azért, mert okosnak találták, szülei taníttatni kezdték, polgáriba íratták, majd - úgy mondják - 3-4 gimnáziumi osztályt is elvégzett. Nem tudni, mikor és miért hagyta abba a tanulást. Zaklatott volt az élete. Felesége uralkodó egyéniség volt, kocsmárosné, s állítólag kikapós menyecske. Egy falubéli szerelmével elszökött, otthagyva Tóni bácsit a 3 gyerekkel. Az anyai rokonok nevelték egy ideig a gyerekeket, magukkal vitték őket a közeli tanyájukra.

Margit néni olyan anyám korú. - Egy csendőrtiszt felesége lett. Egyetlen lánya, Márta fiatalon halt meg rákban. Azt mondják, mindketten örökölték a nagymama szerelmes természetét.

Laci fiuk az első tanult ember a családban. Sőt! A Szovjetunióban végzett mérnök-diplomata volt. Orosz nőt vett feleségül, halk szavú, szőke, csúnyácska asszony rémlik, kíváncsian lestük, amikor beszélt. Ő volt az első idegen a falunkban. Kicsit misztikum lengte őket körül.

András, a legkisebb fiú paraszt maradt. Az ő felesége a szépnevű Sós Julcsa, kedves, mosolygós, öregen is széparcú asszony. Lányuk, Zsuzsika gyógyszerész lett.

Szóval a Rúzsa-ángyi annyi adósságot csinált a szeretőjével, hogy a házat is el akarták árverezni a fejük fölül. Ekkor a nagyapja megváltotta a házat, de úgy, hogy majd csak a gyerekek lakhatnak benne, ha nagykorúak lesznek, addig bérbe kell adni.(Ez volt anyámék első albérlete.) Aztán Tóni bácsi visszafogadta a feleségét, s én már úgy emlékszem rájuk, mint békés öreg házaspárra. Három háznyira laktak tőlünk, abban a bizonyos „árveréses” házban. Sokat játszottam itt Márta unokájukkal.

Még egy fiúgyerek volt a Varga családban, az ötödik. Őt örökbe adták a „nagybácsiéknak”, akiknek nem volt gyerekük. Jó sora lett itt, egykeként örökölte a birtokot, a nagycsaládban pedig maradtak még elegen, osztódhatott még bőven a maradék föld. Nem érzelegtek a szülők, volt gyerek elég! („az élet itt nem móka, s nem talány…”) Juhász Gyula tudta: „A bort megisszák, asszonyt megverik, s dolgoznak estétől reggelig”

-          Nem tudok szabadulni a gondolattól, le kell írnom, hogy milyen megdöbbenéssel olvastam a Homokmégy – könyvben, hogy a környék összes lakója 1848-ig jobbágy volt. Engem nem érdekelt különösképpen a múlt. Az őseim sem. De ez a jobbágyszármazás … mintha sértene!

Mellbevágó! „Az őssejtig vagyok minden ős”??? Baloldaliságom magyarázata itt rejlik?

És mindenki az érsek jobbágya volt! Kulákleszármazottnak tudtam magam, s ez valahogy elfogadhatóbbnak tűnt, mint a jobbágyivadék.

A szüleim meg a környezetem megtanult hallgatni a múltról. 83 éves anyámból ma is csak erőszakkal tudom kiszedni az emlékeket.

Olyan sok rossz volt kislányom a mi életünkben… nem érdemes róla beszélni. - próbálja elhárítani kérdéseimet. De azért válaszol. A három Varga – lányról is. Kettőről soha nem hallottam. Vidékre mentek férjhez, menyecskének, a szomszéd falukba. Dolgoztak, szültek, „tették ami kell”.

A harmadik lány a faluban maradt.

Én általános iskolásként tudtam, hogy az egyik osztálytársam rokonom, és hogy sokan vannak testvérek. Néhányan már felnőttek voltak. Egyet ismertem is, ő egy tanító bácsi felesége volt. Az ő édesanyjuk volt a harmadik Varga –lány, a Borcsa néni.

A falu legutolsó házában laktak.

Hosszú parasztház, nagy udvarral, kerttel, melléképületekkel. Az udvarból Hillyéig lehetett látni, meg a Szentegyház partra. Valaha templom állt itt, s ha kitartóan ástuk a talajt, előbb-utóbb találtunk régi pénzt vagy valami fémdarabot.

Borcsa néni soha nem jött ki az utcára. Kicsi, sovány, fejkendős asszonyra emlékszem, tett-vett az udvarban, tyúkokat etetett, libákat hajkurászott. Lehajtott fejjel, sietős léptekkel vágott át az udvaron. Kíváncsian lestük, mert azt suttogták róla, hogy a Borcsa kicsit „hibás”. Ma azt hiszem, depressziósnak mondanánk, vagy pánikbetegnek, de akkoriban az ilyen finom úri bajok ismeretlenek voltak!

Faggatom anyámat, s lassan kibomlik Borcsa néni története is.

Megesett leány volt, (lányanyaként szült). Nagy szégyen volt ez akkoriban! Nem tudni, miért nem vette el az apa, aki falubéli legény volt. Talán vagyoni oka lehetett? Gazdag lánynak számított Boriska, szép is volt, összekommendálták hát egy szegény legénnyel, aki a vagyonért vállalta a „zabigyereket”. A kocsmában büszkén verte a mellét: „kis uraságok lösznek a gyerökeim, kis uraságok.” „Mer evöszöm a Varga Borcsát” A falu nemes egyszerűséggel, illetve részvéttelen gúnnyal csak „gyerök-ángyi”-nak hívta az új asszonyt, örökre megbélyegezve. Már ez elegendő lett volna a hallgatagság, befelé fordulás, depresszió kialakulásához. De jött a folytatás.

Ugyan a menyecske hozta a huszonöt hold földet, a gazdag stafírungot, ágyat, asztalt, széket, szekrényt (na meg a kisgyerekét), de a főnök az anyós volt, aki odaköltözött a fiatalokhoz. Sok családban a nagymama parancsolt ekkoriban, virágzott a matriarchátus.

Borcsa néninek szomorú sorsa lett, szava nem volt, tette a dolgát: főzött, mosott, kapált, szült nevelt hat vagy nyolc gyereket. Dolgozott a földeken, aprójószágot nevelt, és hallgatott. Az anyósa meg dirigált. Csoda, ha elnémult? Ha az utcára sem ment ki? Az arcát közelről sosem láttam. A férjére emlékszem: hatalmas, kövér, nagyhangú ember, arcán csúf tűzfolttal. Móriczi figura volt, jó kedélyű, beszédes, bővérű. Pirha sógor, így hívtuk.

Kutatva a Vargák történetét olyan érzésem támadt, hogy a Vargák nem sokra becsülték a nőket. A temetőben is csak a férfi ősök neve található a kereszteken, nőé csak elvétve. Válás nem volt, de ha meghalt az asszony, gyorsan újra nősültek.

A rokonságot sem igen ápolták!

Nagyszüleim a két faluban maradt családdal sem jártak össze, csak búcsúkor néha. Az Öregcsertőn, Andrásszálláson élőkkel talán soha!

Ez mintha öröklődött volna! Sem anyám, sem én nem vagyunk igazán rokonságőrzők, rokonságszeretők. Nincs bennünk összetartás. Ilyenek a génjeink.

A gének játéka az is, hogy minden Vargának sűrű, vastag szálú, dús haja van, korán őszülő fajta vagyunk. Jellemző a kicsit ferde metszésű, szúrós fekete szem is. Én kiütök közülük apám kék szemével.

Genetikus a magas vérnyomás, de szerencsére a daganatos hajlam mintha hiányozna ebből a vérvonalból.

A homokmégyi Varga családok közül néhányban kifejezetten élt valami tudásvágy, változtatási igény, s lett értelmiségivé már az én generációm. Persze ehhez a lehetőséget az 1945-ös fordulat teremtette meg, jóllehet indirekt módon, elvéve mindent a kulákoktól, és létrehozva a termelőszövetkezeteket.

Nagypapa és nagymama regénye

                                                      „Az alkotó tudat az egymás mellett heverő képekből                                                            elbeszélést szerkeszt”

                                                                                                                 Konrád György

Családunk női ágáról kevesebbet tudunk. Mesénknek ez a szála Öregcsertőről indul, Tamás Erzsike megszületésével. 150 holdas parasztcsaládban nődögélt a kislány hat testvérével. Libát őrzött, malacot etetett, tehenet fejt. Eljárt a bálba, fércelt (körtáncot járt) a sokszoknyás barátnőivel, marsolt a lakodalmakban. Nagypapának megtetszett a fitos orrú, élénk lány, s hamarosan esküvő lett belőle.

1914-ben házasodtak össze. Fénykép nem készült az esküvőről, lakodalomról. Az ifjú férjet hamarosan besorozták katonának. Kikerült a frontra, majd orosz hadifogságba esett. Csak 5 év múlva, 1919-ben jutott haza.

Egy történetére emlékszem: a lövészárkokba rohanó katonák fölé hajtott a tank, s addig forgolódott, míg földdel betemette az élő embereket. Nem volt hová menekülniük!

Az első 5 évet nagymama egy tanyán, Csillagosban töltötte menyecskeként az anyósával, apósával. Milyen évek lehettek?

Nagypapa hazatérése után költöztek be a „kis házba”, ahol most a konyha van. Ez valaha nyitott kéményes volt. Még én is láttam. Lógtak fenn a kolbászok, sonkák. Ide nyílott a kemence szája. Nagymama „ízékkel” (kukoricaszár) fűtötte, kormos fa „szénvonyóval” tolta beljebb a parazsat, vasajtaját „tévő”-nek hívtuk. A kemencepadkán várhattuk, hogy kisül a lángos, amit tejfölözve, paprikázva majszolt az én generációm, míg nagymama „mosdatta” a frissen sült kerek kenyereket. A „kisszoba” eredeti állapotát őrzi. Az ablak alatt dívány. Ha erre felálltunk, elértük az ablakban lévő recsegő detektoros rádiót. Szerettük tekergetni. Disznótoros vacsorák emléke köt ide, meg bújócskáké a magasra vetett ágy párnái között.

Később nagymama feküdt itt, levágott lábán átvérzett a kötés, riadtan figyeltük. Emlékszem a nehéz szagra, amely a sebből áradt. (Megvadult lovaik rohantak kocsistól, s ő akarta megállítani a vágtató állatokat. Lábtörés és amputáció lett a vége.) Csúnya volt a műlába. Este levetette. Féltem ránézni.

Küzdelmes volt a nagyszülők élete. 40 hold föld jutott az örökségből. Sok jószág volt, lovak, marhák, birkák. Béresek és szolgálók is segítették őket.

És jöttek a gyerekek: Ignác, Maris, Vera, Pisti. Kiskorukról nem sokat tudunk. A lányok varrógépen hímeztek, a fiúk a határban kaszáltak, rendezték a lovakat, gépeket. Anyám Kalocsára járt a zsidóhoz kocsival üzemanyagért. Jártak bálba, búcsúba – lóháton, lovas kocsival.

Vasárnap délelőtt a legszebb ruhájukban mentek a templomba.

Nagypapáék tehát gazdálkodtak, a négy gyerek segítségével. Én, jóval később persze - gyerekszemmel így láttam.

Önellátóak voltak, mindent megtermeltek. Búza, árpa, rozs, zab - mindegyiket óvodáskortól meg tudtuk különböztetni mi, az unokák is. Hatalmas asztagokra emlékszem az udvar végén. Melléjük állt a cséplőgép, rajta a szálló porban fiatal asszonyok, lányok, bő szoknyában, fejkendővel, s vágták át a kévék kötelét, s dobták a gép torkába. Mi a földön lestük, hogy peregnek a szemek a zsákba. A búzaszemek végén arcocskát véltünk látni! A Jézuska arca, mondták a nagyobbak, mert ebből lesz a „mindennapi kenyerünk”.

Lovas kocsival hozták haza a hatalmas napraforgótányérokat! Érdekes fanyar illatuk volt. Kézzel, pontosabban egy fadarabbal, bottal ütögették, bugázták ki belőle a magvakat. Aztán jött a „szelelőgép”! Csuda érdekes volt. Sűrű por szállt fel belőle, nehéz volt tekerni. Mákot fejtettünk, a kis kalapot kellett ügyesen levágni, s kiönteni a gubó tartalmát, a világoskék, szürkés magocskákat. Egy-két éretlenebb gubóban sötét, nedvesebb magok rejtőztek - ezek voltak a legfinomabbak, öntöttük is rögtön a szánkba. Ne egyetek sokat, beragad a feneketek, óvott nagymama.

Behordták a marharépát, cukorrépát, silót készítettek, ez volt az állatok "vitaminbombája". Savanykás, büdös szagú volt a siló, erjedő növényeket tartalmazott. Szerették a tehenek. 3-4 tehén volt az istállóban. Nagymama fejte őket, meg a lányok. Néha 1-2 kisborjú. Ha kisborjú született, összehívták a szomszéd gyerekeket "fröccstejre". Különösen tápláló, immunerősítőben gazdag előtej volt ez, természetes gyógyszer, undorító íze volt, én soha nem ittam meg. Hasas köcsögökben altatták a tejet, faköpülőbe rakták a fölét, ha vajat akartak készíteni. Rettenetesen sokáig kellett köpülni, mire elkészült. Kóstoláskor bársonyosan terült szét a nyelveden a friss vaj darabkája. Kicsit tehéníze volt.

Birkákat is tartottak. Gyapjukat nagy bádogollóval nyírták, sajnáltam őket, pedig szebbek voltak nyírás után. Tejükből birkasajt készült, emlékszem a faeszközre, amivel sajtolták, préselték.

A lovakkal a férfiak foglalkoztak. Csutakolták, itatták, etették, lovagolták őket. Mindig volt kiscsikó is, csengővel a nyakában. Volt parasztkocsi, meg fekete hintó. Később traktor és cséplőgép.

Szőlő, gyümölcs termett, saját bor forrt a pincében. A murciból mi is ihattunk. Nagypapa vett egy hosszú nádszálat, kipiszkálta dróttal a belsejét, s ezt dugta be a hordóba, ezen a szívószálon keresztül ittuk a kicsit erős mustot. Tyúkok, kacsák, libák nőttek, mikor minek volt ideje. Összekötözték a kotlós tyúkok lábát, hogy hamarabb abbahagyják a kotlást és tojjanak újra. Én sajnáltam őket. Egyet-egyet elengedtem. Másokat elültettek. A "kamorában" néha 4-5 kosáron is ültek a kotlósok, s ha bementünk, mérgesen csaptak felénk, fortyogó hangot adva, hogy ne zavarjuk őket. Lámpáztuk a tojásokat, a zápot félredobta nagymama. Ha jött a vasárnap, minden érzelmeskedés nélkül vágták el a csirke nyakát, tekerték ki a levesbe való kisgalambét, ütötték le baltával a pulyka fejét, amelyre előzőleg zsákot húztak. Ez volt az élet rendje. Én nem bírtam nézni!

„Öltek, öleltek tették, ami kell”

Sütötték a kenyeret, a kemence vállán száradtak a kovász gömböcskéi. Nyújtották a rétest a nagy asztalon papírvékonyra húzva, boszorkányos ügyességgel. Készült a "mákos kácsi" meg az édes-erős paprikás, meggyes, diós. Receptjük Homokmégy honlapján ma is olvasható!

Az én generációm az 50-60-as években „nyaralt”, élt, járt nagymamáéknál. Milyen volt az élet? Mi juthat eszünkbe? Hogy láttuk? Én így:

Semmit nem érzékeltem a nehéz évek hangulatából. Mindig volt kisbárány, amit üvegből cuclival etettünk. Menekültünk a kicsi kosok görbe szarvainak támadása elől. Nagypapa mindenhez értett. A patikaládából gyógyított bennünket: jód, ragtapasz volt a „gyógyszer”, s maga talpalta meg a rossz cipőt, barna, vastag, jellegzetes szagú táblányi bőrből vágta ki a foltnak valót. Apró hegyes faszögeket vert bele. Ezek néha szúrtak belülről.

Nagypapa hatalmas volt! Magas, erős, rövidre nyírt kerek fejét vastag nyak tartotta. Ma „erőember” lenne. Az anekdota szerint egyedül emelte ki a sárba ragadt cséplőgépet, amit a traktor nem bírt.

Emlékszem az asztagokra az udvar végében, cséplések porára, a kipergő búza hangjára. A szalmakazlakban bújócskázni lehetett, lecsúszni iszonyú magasságokból! Nem mindenki merte megcsinálni!

Lejjebb a gódán sárga virágok nyíltak: gólyahír, bársonyos, ezüstös levelű libatop, vízililiom. Cserebogarakat lehetett fogni a zöldülő búza fölött. Zizegve kaparták a gyufásdobozt.

A fák alatt csordogált a góda vize. Ha nem vigyáztunk, 1-1 pióca a lábunkra tapadt. Rohantunk fel visítva, hogy nagymama sózza le rólunk az ijesztő állatot.

Búzavirágból koszorút kötöttünk, a kukoricacsöveket lestük, van-e már rajtuk haj, lehet-e szőke, barna, vörös copfos babát csinálni. Hallom a libák csőrében zizegő búzafejeket a tarlón legeltetve. Emlékszem a „csirkedöglésekre”. A „ganédomb” szélén ásta el nagypapa a döglött tyúkot, kólikás libát.

Volt, hogy néhány nap múlva jött a cigányasszony, a Julis (előttem az arca: keskeny, szép arcélű, kicsit horgas orrú, madonnaarcú, 35 kilós, barna bőrű nő, tarka kendő a fején, hatalmas piszkosfehér batyu a hátán, benne ragyogó szemű, göndör hajú kisgyerek. Mellette szalonna, kenyérdarab, birkasajt kicsit megromolva) – kiásta a 2-3 napos dögöt, s hálálkodva kihátrált az udvarból, áldva Csöre néni (nagymama) jóságát.

Emlékezhetünk: barna fényes szőrű lovakra, s a lócitromra, amit összeszedtünk, s nagymama sárga földdel, feketével, polyvával elkeverve a szoba földjének tapasztására használta a „kisházban”. Szép, fényes volt, nem volt szabad rálépni, míg meg nem száradt.

Kisborjak érdes nyelvének melegét érzi még a karom, s az anyakoca jóságos röfögése kísért a rég lebontott ólak felől, amint visító malacainak kínálja a tejjel teli csöcsöket.

Itt az ólak végében volt a WC. Persze „deszkabudi”, újságpapírral. Csinos kalapos nők voltak az újságban, iszonyúan karcsú derékkal, tűsarkú cipőben. Meg Kosáryné Réz Lola novellái.

Legjobb akkor volt, mikor nagypapa kipucolta a WC-t, friss szalmát tett az aljára, s klórt szórt rá. Kicsit szúrt a szaga. Kórházszag volt.

Itt a kis ház udvari részére merőlegesen volt még egy szoba, és a „kis fészény”. Ma azt mondanánk fedett terasz. Faasztal, sarokpad, mi úgy hívtuk „ringő”. (A népnyelv összemosta a rengő és a ringó szót?)

Zárt oldalán ajtó volt, mely az első kertbe vezetett. Itt állt a körtefa. Apró, sárgászöld, édes körtét termett, ezt aszalta nagymama, s a nagyházban lévő tükrös szekrény fiókjában mindig lehetett csemegézni belőle. A magháza volt a legfinomabb.

Volt még itt labdarózsa, néhány tő szőlő, lugas „kecskecsöcsűből”, amit nem volt szabad megcsipkedni, de mi mindig csipkedtük az édesedő szemeket.

A ringővel szemben volt a pince. Jó nagy kulcs nyitotta. Mi nem igen mentünk le. Papa „híbérrel” hozott fel egy kis bort a kancsóba, s iszogatta. Savanyú, büdöskés illatemlék.

A kapunál diófák álltak. És itt kezdődött a „nagyház”. Hosszú épület, előtte keskeny kert, valami kékes virágok nőttek benne, a nevüket nem tudom. Előtte az udvar felől cédrus állt a léckerítés mögött. Meg talán sárga és rózsaszín pünkösdi rózsa. Iszonyúan szúrós volt a szára.

Belépve a „nagykonyhába” jutottunk (2-szer 3 méter ha volt). Balra a kemence ajtaja, jobbra egy ágyféle… nem is értem, minek. Innen nyílt „a” szoba. Szemben tükör a falon aranykerettel, szentképek, szívére mutató „Jézuska” – nagyon szép, lányos az arca. Szentelt gyertyák, szalaggal átkötve. Asztal, hímzett abrosszal, magasra vetett ágyak slingelt terítővel: fehér, rózsaszín, kék szalagbefűzésekkel – talán.

„Sublak” – sok fiók, virághímzéses pruszlikokkal, ingvállakkal, s a tetején fehér slingelt terítő, rajta gyönyörű szobrocskák. Kék kereszten fehér Jézuska arany koronával. Gyüdi Mária fehér porcelán, aranypöttyökkel, fejékkel, mint az orosz népitáncos lányok, karján fehér szoknyás kis Jézuska.

Lila bögre, nagyon ívesen hajlított pocakján aranyszív, fogója cirkalmasan illeszkedett a rafinált fordított S alakhoz. Rémlik valami szenteltvíztartó, néhány üvegtárgy… ha beteg voltam, az ágyban játszhattam velük. Csodás volt.

Ebből a szobából nyílt a „modern” szoba. Laczkó ángyi új bútora volt benne. 2 ágy, 2 nagy szekrény, 2 éjjeliszekrény, egy ovális toalett tükör. Festett sárga, barna fautánzat, „fém húzókákkal”. A szekrényben keményített alsószoknyákat, pliszírozott szövetből kék piros szoknyákat, „maszatosselyem” lilás- kékes- barnás árnyalatait, „kázsmér”szoknyák; sárga, fehér virágait látom zöld levelek közt, alul-felül bekötve, hogy a ráncok szépen álljanak.

Hímzett szalagos kötények, pruszlikok, „viziklik” nagy gallérjai, fémgombjai rémlenek, talán már csak az agyam által megőrzött rejtett képek alapján, s rég nem a tényleges látvány, vagy emlék részleteiként.

Itt éltek a mi szüleink gyerekként.

Gondolom, korábban még idillibb volt. Ilyen körülmények között nőtt a négy gyerek: szépek, erősek voltak. Feketeszemű, sötéthajú mind. Anyám egészen cigányos kislány volt.

Ignác története

Ignác bácsi, a legidősebb fiú élete romantikus, tragikus történet, II. világháborús „kisregény”. Nevelt lányának elmondása szerint nagy-nagy szerelem volt Ignác bácsi és Bora ángyi között.

Bora nagyon szép, kreol, babaarcú, sokszoknyás kalocsai parasztlány volt, de szegény. Állítólag a nagymamáék ezért nem akarták, hogy Ignác elvegye – meséli Erzsike. Anyám szerint nem volt szegény lány, de tényleg ellenezték, mondván: a városi lányok nem maradnak meg Homokmégyen! „Csöre, né engegyétök” – mondták a szomszédok, rokonok – „úgyis emén”

Ahány kalocsai lány ide jött férjhez, mind elment, nem tudtak megszokni a faluban. Az akkori fiatalok még hallgattak a szülőkre. Talán jobban függtek tőlük. Ignác bácsi lemondott a nősülésről, szülei akarata szerint. Bora ángyi férjhez ment hát máshoz. Nem maradhatott vénlány. Ha nem szerette, hát nem szerette. Szült egy lányt és egy fiút. Az ifjú férjet hamarosan elvitték katonának. Kikerült a frontra, s mint annyian, ott is maradt. Eltűnt. Mesebeli János sors!

Özvegyen maradt a szépséges fiatalasszony a két gyerekkel, volt vagy 20 éves!

Az ő családjában sok súlyos, betegség volt. Bora ápolta a betegeket. Épp egyik nagynénjét látogatta a kalocsai kórházban, amikor meghallotta, hogy Varga Ignác is a sebészeten fekszik.

Ignác bácsi bánatában, dühében vagy inkább csak virtusból – ki tudja – verekedett valami falusi bálban, s megszurkálták, ezért került a kórházba. Ez volt a mesés véletlen a történetükben. Borika őt is meglátogatta. Nem tudjuk a részleteket, de tény, hogy hamarosan feleségül vette Ignác bácsi a 2 gyerekes hadiözvegyet, Borikát. Született még két lányuk, Magdi és Klári, és egy kisfiú, aki csecsemőként meghalt.

Biztos nagyon boldogok voltak együtt. Sokszor „nyaraltam” náluk. Bora ángyi nagyon aranyos, nyugodt, kiegyensúlyozott asszony volt. Ma is látom kedves mosolyát, meleg barna szemeit, ahogy megölelt: „möggyütté Véronkám”. Szerettem náluk. Mindent szabad volt csinálni! Bármit játszhattunk. Kipakoltuk a szekrényt, beöltöztünk a ruhákba, bújócskáztunk: ágy alatt, szekrényben. Egész nap a vetetlen ágyakban bukfenceztünk. Sose szólt ránk Bora ángyi semmiért, csak mosolygott.

Ignác bácsiról kevés emlékem van. Süni hajú, vastag szemöldökű, nagyon csendes ember volt. Napközben dolgozott, este hallgatagon megette a levesét, s lefeküdt.

A 2007-es Varga – találkozón (amelyet jellemzően nem Varga szervezett, hanem Pistink felesége, Lackó ángyi – mondtam, a Vargák nem összetartóak genetikusan.)

Bora ángyi lánya, Erzsike meghatóan szépen emlékezett Ignác bácsira, akit ő igazi apjaként őriz emlékében, saját édesapjáról nincs is emlékképe, oly korán elvesztette.

A boldogság sosem tart sokáig – ugye tudjuk!? Ignác bácsi 38 évesen Homokmégy határában, traktort vezetve kapott agyvérzést. Rábukott a kormányra, és vége. Ennyi volt az élete.

Bora ángyi küzdelmesen felnevelte a négy árvát – egyedül. A lányok gimnáziumba jártak, a fiú, Pista szakmát tanult, dolgozott, apjuk helyett ő segítette a családot. Ma is kamionozik még, gyerekeik tanultak, sikeresek.

Bora ángyi, szegény mellrákban halt meg, sokat szenvedve, türelmesen viselte sorsát, mint mindig. Gyerekei, különösen Erzsi lánya mindent megtett érte. Azt hiszem, boldog ember volt, sorsa ellenére. Nekem úgy tűnt, Erzsike vette át a szerepét. Irányítgatta a nagy családot példás módon tovább.

Magdikának két lánya lett, Fatime és Réka, Klárikának egy fiú, egy lány Kolett és Roland. Mi Varga módra ritkán találkoztunk velük.

Erzsike férje körzeti orvos. Boldogan, gazdagon éltek, a sors kárpótolta a gyerekkori nélkülözésekért – vélem én – távolról, nézőként. A gyerekeik, Anett és Zoltán, szépek, okosak, sikeresek. Anett bankszakmában dolgozik, 2 gyermeke van. Zoltán orvos, a felesége is, 3 gyermekük lett.

Sajnos a genetika könyörtelen! Erzsikét is megtámadta a rák. Veseműtét után néhány nyugodt év következett, majd agydaganat, műtét, bénulások, chemoterápia, remény, rehabilitáció, akaraterő-próba, szenvedés, hit, borzalom, és remény, remény….

„Mi végett vagyunk a világon?” A baj óta kicsit többet beszélgetünk egymással. Közelít a vég? Noszogat a félelem! Jó lenne hinni, hogy „odaát” van még valami!

„Jobb volna élni

Ámde túl a fák már

Aranykezükkel intenek nekem” – most kezdem igazán érteni, érezni Kosztolányit.

A Hajnali részegséget is! Már nem csodálkozom azon, hogy miért nem lelkesedtek a tanítványaim ugyanúgy, mint én! Ők még nem érezték az elmúlás, a megszűnés közelségének rettenetét! Én már érzem! És minden porcikám tiltakozik ellene!

Maris meséje

Maris néni került el először otthonról. Kisülésre ment férjhez 16 évesen. Nagygazda fiához, Tóth-Ráday Istvánhoz.

Jó választásnak tűnt, de a történelem, a sors megváltoztatta az előjeleket, irányokat. Maris néni híresen szép lány volt. Egyszer megpillantotta őt a szakmári fiú, s kereste az alkalmat a találkozásra. A kalocsai búcsúban aztán egy rokonnál "véletlenül" megismerkedtek, s ettől kezdve sógor lovas kocsival járt udvarolni. Hamarosan megtartották az esküvőt Szakmáron. Maris néni menyecske lett. Nem is az anyósa, hanem annak az anyja, a nagymama volt a dirigens a családban. Eleinte minden ment a szokásos módon, a vagyont szétosztották a Ráday fiúk között. Megszületett Ilonka.

Én nyaralni jártam Kisülésre. A falucska egyik szélén, amolyan zsákutcaféle végén laktak a Rádayak. Három házra emlékszem, nagy hosszú épületekre, és sok kisgyerekre, meg felnőttekre, eleinte nem is tudtam, ki kicsoda. Mi otthon hárman voltunk és kész.

Igazándiból én már csak az 50-es évek utáni Kisülést őrzöm az emlékeimben. A nagygazda családok - így a Rádayak is - az elsők közt kerültek kuláklistára. A nagypapájuk a falu bírója volt, ő elmenekült állítólag Olaszországba. Mindenüket elvitték. Maris néniéknek egy kicsi szobája maradt. Ma is látom pontosan. Balra állt a kemence, körbe pad, úgy hívtuk padka. A végében fekhely, itt aludt Ilonka. A fal mellett egy ágy, magasra bevetve, párnák, dunyha. Maris néni, sógor fekhelye. A szobán parányi ablak. Előtte asztal, sarokpad, 1-2 szék. Jobbra egy sublót (felénk "sublak"). Földes a szoba. Az ablakból kertre látni, nem messzire egy tavacska, pontosabban nagy gödör (valószínűleg a vert falú házakhoz innen termelték ki a földet) vízzel. Kacsák, libák fürödtek benne, néha gyerekek is. Az elülső 2 m-nyi kertcsíkot Maris néniék kiadták egy méhésznek. Én még ilyent nem láttam soha. Az ablakból lesem. Előttem van a pirospozsgás arca, koromfekete haja, szakálla, rám mosolyog az ablakon át, s elveszi arca elől a védőrácsot, kezében füstölő, száll a kék füstcsík, körülötte röpködnek a méhek, s a felemelt aranysárga lépből, csorog a méz.... Mindig hozott be nekünk egy lépes méz darabot. Meg kellett egy falatnyit rágni, addig míg csak jött az édes íz, s a viaszt kiköpni, s összegyűjteni, s visszaadni a méhésznek, mert az kellett a méheknek az újabb lép készítéséhez. Én ezt nagyon varázslatosnak éreztem! A kis szobába a parányi konyhából léptünk be, ami előszoba is volt egyben, meg fürdőszoba is. Mosdóállvány lavórral, kis asztal, sparhert, egy sublótféle az edényeknek, és a kemence szája, ahol sógor dugdosta be az "ízéket" (kukoricaszár), rőzsét, amikor fűtött a kenyérnek, "mákos kácsinak".

Innen a gangra (folyosó) léptünk, amely közös volt a másik Ráday fiúékkal, a Jánosékkal. Ők nagyobb, szebb részben laktak, nekem úgy tűnt. A gang előtt az udvaron hatalmas fák álltak. Talán japánakác, nagyon illatos, sárgás viráguk volt. Néha még ma is érzek ilyen illatot, s rögtön Kisülés jut eszembe. Szemben volt a kút, az itatóvályú, balra disznóól, tyúkól, s távolabb a búzaföldön, kukoricaföldön túl a góda. Félúton nagy ringlószilvafa őrizte a határt. Ide másztam fel nap mint nap, s zöldszilvát eszegettem. A gódában törpeharcsák éltek. Sógorral "tapogaté"-val, lyukas fenekű kosárral halásztunk. Maris néni szörnyülködve fogadott bennünket: vigyétek már innen ezeket a halakat, de csak megsütötte mindennap. Számtalan szép cica élt a házban. Ők is kaptak. Télen is jártam náluk. Hatalmas hó borított mindent. Sógor csapdákat állított nyulaknak, fácánoknak. Úgy rémlik - éjjel - mentünk megnézni a csapdákat. Sógor bőrcsizmával lépegetett előttem, én léptem a nyomába... nagyon kicsi lehettem, mert a combomig süppedtem a hóba, teli ment a cipőm, mackónadrágom. Nagyon izgalmas volt. Hol egy nyuszi, hol egy fácán volt a zsákmány. Ilonka haragudott ránk, ő sosem jött. Fázott, álmos volt, nem szerette az ilyen dolgokat. Sógor szerzett mesekönyvet, s olvasott nekünk Mackó úr a Retyezátban - olyan Mici-mackó féle történet volt.

Énekelte nekem a háborúban tanult csúfolódó tót nótát. Én roppant falsul káráltam vele. Ilonka kiabált, hogy nem tud aludni. Én sosem voltam álmos este. (Golya lityi, máme lityi, áme, máme gyakra gyáre, ilicsi korinics …ennyire emlékszem)

Maris néni és sógor boldogan éltek, Kisülés a béke szigete volt nekem, pedig mindenüket elvitték a végrehajtók. Egy biciklit mentettek meg. Azt egy mély gödörben tartották, fölötte kukoricaszár kúp állt. Ha Szakmárra kellett menni, néhány kukoricakévét félretettek, úgy lehetett kiemelni a biciklit.

Ilonka okos lány volt. Jó tanuló. Az iskola igazgatója behívatta, s ajánlotta neki, hogy legyen csak Tóth Ilona. A Ráday nevet hagyja el, ha tovább akar tanulni, így jobb lenne. Ez az igazgató- Szabó János- valamikor a Varga Tóni bácsi (nagypapa testvére) kisbérese volt. Tóni bácsi észrevette, hogy okos, tehetséges, és kitaníttatta a kisbérest. Ő lett a szakmári általános iskola igazgatója. Valószínűleg hálából segítette a Varga unokát. Azok még vad évek voltak.

Ilonka Kecskemétre került gimnáziumba. 2 hét után az igazgatónak bejelentették, hogy kuláklány. Ő megvédte. Jött 1956. A kiszabadított rabok közül néhányan a kollégium padlásán bújtak meg. Az igazgatót állították a géppuskások elé, mert azt hitték, valamelyik tanuló lövöldözött a padlásról. Ijesztő pillanatokat éltek át, 9 napig nem tudtak hazamenni. Majd busszal, lovas kocsival hazavergődött.

1957-ben Kalocsán is gimi nyílt a tanítóképző helyén. Ilonka itt folytatta a tanulást. Hallották, hogy aki belép a KISZ-be, azt könnyebben felveszik az egyetemre. Valamennyien beléptek. Ilonka is. Rövid idő múlva az igazgató hívatta. Lovas Nagy István rettegett igazgató volt. Alacsony, köpcös ember, félrefésült, lesimított haja valami olajtól csillogott. Mindenki félt tőle. Csúnyán lehordta a bujkáló, alattomos kuláklányt, közölte vele, hogy nem fogja továbbítani a felvételi lapját. Ilonka mindig kitűnő volt, matematika-fizika szakra akart jelentkezni. Az érettségi elnök segítségével matematikából közepes lett. A táblán lévő helyes megoldást minősítette az orosz szakos elnök hibásnak. „Bartek tanár úr, ugye jó a megoldásom” – fordult a matek tanárhoz, de ő lehajtott fejjel hallgatott. Ilonka nem ment el a bankettre, nem jelentkezett az egyetemre. Otthon, Kisülésen volt, amikor a barátnője egy képeslapot vitt neki, hogy Hirsch Ottó (Manci néni fia), aki ekkor már Kalocsán volt orvos – küldi. „Ápolónőképző indul a kórházban – szólt a lap – , nem kell vagyonnyilatkozat, jelentkezz!” Így lett Ilonka ápolónő tanuló. 2-3 hét és hívatja az igazgató. „Na lányok, engem innen is kirúgnak” – mondja társainak. Nem így történt. Deák Béla bácsi (valószínűleg zsidó) beszélgetni akart vele a 4 éves gimis bizonyítvány és az érettségi közötti különbség okairól. Felajánlotta neki, hogy a következő évben jelentkezzen az orvosira, ő segíteni fog neki. De ekkor már dúlt a szerelem. Fekete Feri (viharsarki parasztgyerek) Kalocsára került gyakornoknak, s beleszeretett a ferdemetszésű fekete szemekbe. Dús „vargahajú”, jó alakú, büszke lány volt Ilonka. 3-4 fiú epekedett, harcolt, drámázott már miatta. Választani kellett: tanulás vagy szerelem. Az utóbbit választotta. Jó választás volt. Feri körzeti orvosként luxus életet biztosított neki. …mintha a sors kárpótolni akarta volna. 2 szép fiuk született. Attila orvos lett. Őbelőle kipusztult a vargák „nemtörődöm” génje! Állandóan a rokonságot akarja összetartani. Utolsó gyerekének Margitka lánya, Melinda a keresztanyja. Attila bohém ember, második házasságában él, öt nő „irányítja”: a felesége (szépséges orvosnő), az”én lányom, a te lányod, és a mi lányaink”.

Ferenc mérnök lett. Az új világ negatívumai (munkanélküliség) vagy lehetőségei (nyitott határ) Németországba sodorták, ahol portugál asszonyával éli a 21. századi sorsot. Egy fia van, egyetemista, az édesanyjával él.

Maris néni ma Ilonkáéknál lakik, viselve 86 évének kínjait.

Pisti élete

Pistink története talán egyszerűbb, bár megvan a maga különlegessége, szociográfiája.

Ángyi mesél egy bordó magas nyakú pulóverről, amelyben megtetszett neki Pisti, s házasság lett a vége.

Pisti és ő együtt laktak a nagymamáékkal. Így gyerekeik, Margitka és Erzsike ismerték legjobban a nagyszüleinket, ők is leírhatnák emlékeiket.

Pisti az első megalakuló tsz elnöke lett, mint köztiszteletben álló gazda. Amikor átalakították, összevonták a tsz-eket, Pisti abbahagyta a paraszti munkát. Megpróbálkozott a „munkás” élettel. Pestre ment, építkezésre segédmunkásnak. Tipikus parasztsors volt ez akkor! Munkásszállón lakott, ingázott! Hétvégén jött haza, akkor azért várta a föld, az itthoni munka is. Nagyon sokat dolgozott. Mindig. Később, ahogy fejlődött az ipar vidéken is, Kalocsán Műanyagfeldolgozó Gyár kezdte meg működését. Pisti ide került betanított munkásnak. Fröccsöntő lett, vagy mi! Később ángyit is bevitte a gyárba dolgozni. Együtt buszoztak.

Pisti szerette a bort. Nem volt alkoholista, de gyakran jött be hozzánk spiccesen a nagymise után. Anyu ilyenkor megszidta. Ha józan volt, ő kínálta meg egy kis pohárka fröccsel. Fele víz volt. Vagy több mint fele. Biztosan volt, amikor részegre itta magát, mert anyám ángyi nagy vétkeként emlegeti, hogy egyszer mérgében kihúzta a hordó dugóját, s Pisti féltve őrzött, saját maga által préselt, készített savanyú-fehér borát kiengedte a pincébe.

Pisti jó ember volt. Hallgatag, türelmes, ügyes, bozontos szemöldökű, erős hajú. Értett minden munkához. Ő volt a család böllérje, sózta, füstölte a sonkát, készítette a kolbászt. De szántott, vetett, kaszált, tetőt javított, kőműves munkát végzett – mikor mire volt szükség.

A műanyaggyárban sósavval dolgoztak. Nem használta a maszkot, védőruhát. Valószínűleg ez okozta a betegségét. Máj-epe daganat-félében halt meg, nagyon gyorsan. Azt hiszem, őt mindenki szerette a környezetében.

Lányai egyetemet végeztek.

Margit matematika-fizika szakos tanár. Férje villamosmérnök. Lányuk, Melinda matematika-német szakos tanár, fiuk, Attila kertészmérnök.

Erzsike orosz-történelem szakos tanár lett, majd elvégezte a számítástechnika szakot. Ő egyedül él. Én különösen kötődöm hozzá, mert a gyerekeimet nevelte. Ugyanúgy játszott velük, gondozta őket, mint most az unokáimat. S hiába 50 éves, nekem a régi kislány maradt, aki 30 éve a közelemben él.

Mese anyámról és apámról

Vadóc, akaratos, szúrós szemű, kreol kislány volt a „Véra”. Kilógott a testvérek közül. Hiányzott belőle a Vargák derűs nyugalma. Bizalmatlan volt. Minden érdekelte, mindenről tudott, mindenbe beleszólt. A szokások nem érdekelték. Maga akart dönteni a sorsáról. Nagypapáéknál sokan megfordultak. A csendőrök beugrottak egy kis érett túróért, bekötötték lovaikat az istállóba, és megpihentek. A jegyző, a pap, a tanítók jöttek gyümölcsért, szőlőért. Jöttek tárgyalni Kalocsáról a cséplőgéppel kapcsolatban, ettek-ittak. A fiúk szobájában a kis házban nagy kártyapartik voltak, jártak ide a vidéki legények is, főleg a lányok miatt. Anyám nem állt szóba senkivel. Egyik alacsony volt, a másik buta, a harmadikellenszenves. Barátnői férjhez mentek, s nem jó élményekről számoltak be. Anyám elhatározta, hogy ő bizony nem megy férjhez. Neki ne dirigáljon egy anyós se. Homokmégyről sem akart elmenni. 19 évesen már öreglánynak számított. Nagyon szép, fitos orrú, jó alakú lány volt. Szeretett szépen öltözni, nagymamáék meg is vettek neki mindent: divatos papucsot, bojtos mamuszt, szép ruhákat. Persze paraszti népviseletben jártak akkor. Ő mindig tudta, mennyi az adóssága a családnak, mikor mit kell fizetni, hímzett a varrógépen gyűjtögetve a pénzt a befizetésekre. Morgott a fiúkkal, kicsit Tatjána volt ő homokmégyi birtokon. (Ma egy paksi panellakás az élettere, alig tud ledöcögni a földszintre, gyötri a 83 év fájdalma, örökké halni készül.)

Na anyukám te következel – mondtam neki egyik nap. Minden titkod el kell árulnod.

Nincs nekem titkom. – válaszolta.

Mesélj! Miért nem akartál férjhez menni?

Nem volt kedvem.

A nagymama nem erőltette, hogy válassz már, hiszen 3-4 kérőd is volt?

A nagymama nem szólt semmit, olyan csendes volt, mint Maris nénéd! Én parancsoltam neki.

Nem tetszettek a legények?

Nem. Nem akartam buta paraszt felesége lenni. Jaj, kislányom, nem tudod te, milyenek voltak ezek a parasztfiúk. Nem mosakodtak, büdösek voltak, mamlaszok, semmit nem tudtak. Apám mondta mindig: „Te Véra, a té pruszlikod alá sénki nem fér?” Hát nem! A Forrás Ignác kisebb volt, mint én, a Jenőt szerencsére elvitték katonának, a Hajma Géza buta volt, mint a tök.

Mondtam apámnak, hogy én elmegyek apácának. Tanítóképzőbe jártam volna. Először így is volt. De nagyon sok stafírungot kellett volna vinni, beláttam, az adósság mellett ez nem megy. Hajósra mehettem volna a nevelőotthonba, oda nem volt olyan nagy előírás, dolgozó apácának. Oda nem volt kedvem.

A „gyerökökke” (Pisti, Ignác) is mindig veszekedtem. Mosakodjatok, cseréljetek zoknit, büdösek voltak kislányom ezek a parasztok – ismétli meg. (Az orra ma is roppant érzékeny.)

Én fonóházba se jártam. Egyszer elmentem, és valamelyik legény „jópofáskodásból” jól hátba vágott, ez volt a közeledés, kedveskedés. Durva, visszataszító volt ott minden. Mondtam apának: én nem megyek többet, engem nem csókolgat sorra a sok büdös szájú.

Senki nem tetszett?

Nem.

És apám? Ő hogy került a közeledbe?

Apád se érdekelt. Nem hozzám járt. Eleinte be-beugrott apához beszélgetni.

Minek? Miről beszéltek?

Nem tudom, ittak egy pohár bort, beszélgettek.

Apu már a községházán dolgozott?

Ott.

Hol lakott?

Manci néninél.

És aztán?

Eljárt kártyázni a fiúkhoz ő is.

És?

Talán a Maris néninek akart udvarolni – nem tudom. Mondta, hogy menjek hozzá! Nem megyek! Öreg is vagy, csúnya is vagy, nem megyek – mondtam. De ő erőszakos volt. Nem adta fel. Jött, jött.

És aztán mi történt?

Nagypapád azt mondta, férjhez kell menned! Válassz! Leányfalu nincs! (Később a tsz világban voltunk kirándulni. Leányfalun is jártunk. Mondtam apának, hogy becsapott! Van Leányfalu.)

Ha muszáj választani, a Gyulát választom, mondtam neki.

Megtetszett, hogy okos? Vagy kedves volt?

Okos volt, meg kitartó. Én nem akartam paraszthoz menni. A Forrás Ignác anyját agyondicsérte az Ágnis néni. …. Én mondtam, hogy ne az anyját dicsérje, nem hozzá megyek. Apád lefizette a fiúkat, hogy ne kérjenek fel a bálban.

És vele táncoltál?

Dehogy! Vele sem mentem el táncolni! Ültem anya mellett.

És megkért?

Igen. A Hirsch sógor jött el „kéretni”.

Ő ekkor „úr”-nak számított hozzád képest!

Persze! A községházán volt „díjnok”. A jegyző után következett.

A Manci néniék is egy kaszttal feljebb álltak. Sógor boltos volt, a Feri hentes, a Karcsi tűzoltóparancsnok.

Apád a jezsuitáknál érettségizett, katonatisztként szerelt le, sokáig katonaruhában is járt.

Mire gondoltál az esküvőn? A fényképen nem látszol boldogtalannak.

A fénykép egy héttel korábban készült Kalocsán a fényképésznél, azért van olyan kicsi csokrom.

Az esküvőd napján vidám voltál, vagy szomorú?

Vidám. Én mindig vidám voltam. A bajban sem vesztettem el a kedvem. Csak megbocsátani nem tudtam soha. Én eldöntöttem, hogy nem leszek paraszt. Mert a parasztba mindenki belerúghatott. Sajnáltam apát. Mindenkinek szalutálni kellett. Végrehajtónak, a legutolsó csendőrnek, aki talán írni, olvasni sem tudott.

Apád azért mondta, hogy félt, nehogy nemet mondjak az oltár előtt. Amilyen bolondos vagy kitelik tőled. – mondta viccelődve. Ellenkezőleg, válaszoltam! Ha elveszel, tőlem nem szabadulhatsz meg! Engem nem lehet elhagyni, úgy vigyázz!

A nászéjszakáról mondanál nekem valamit?

Mit mondjak?

Féltél?

Miért féltem volna, nem voltam olyan hülye, hogy ne tudtam volna, hogy ez mivel jár!

Rossz volt? Vagy jó?

Semmilyen!

Később sem volt semmi kellemes?

Nem.

Hogy történt a „kivetkőzés”? (parasztruhából szűkruhába öltözni a szó jelentése) Úrinő lettél? Tudod, a bordó nyúlszőrkalapod még őrzöm.

Felmentünk Pestre apával, Gyulával meg a Szincsák Tamással.

Ki az a Szincsák?

Ő pesti ember volt. Homokmégyi felesége lett. Ő tudta, hova kell menni, náluk aludtunk.

Apám fizette a ruhákat?

Dehogy! Itthon elárvereztük a parasztruhákat, azon vásároltunk.

Mit? Készruhát vagy anyagokat?

Mindent! Kombinékat, blúzokat, ruhaanyagot, kabátot, harisnyát, cipőt. A maszatos selyem ruhám árán vettük a szobabútort. A sárga „kázsmér” szoknya, slingelt kötény, ingváll, pruszlik árán a konyhabútort. Még a fiúk is kaptak öltönyt a ruhám árából.

Hol volt a lakodalom?

Otthon a nagyházban. Borjút vágtunk. Eljöttek apád unokatestvérei is Pestről Anci, meg Tercsi. Nagyon tudtak táncolni, mulatni. A lakodalom éjszakáján légiriadó volt. A Karcsi bácsi szaladt félreverni a harangot. El kellett sötétíteni.

És lementetek a pincébe?

Nem, mi nem mentünk soha a pincébe. Azt mondták az veszélyes, mert ha a vert falú ház rádől a pincére, nem lehet kijönni. Apáék futóárkot készítettek egész a szomszéd házig. Szalmával volt kibélelve, volt lent ágynemű, egy heti ennivaló. Kukoricaszárral volt lefedve. Általában ide szaladtunk, ha jöttek a repülők. Vagy ha elterjedt a hír, hogy jönnek a ruszki katonák, a lányok rohantak a futóárokba. Tudod kislányom, azért háborúban minden megtörténik. Terus nénédet is megerőszakolták az oroszok. Ráfogták a puskájukat a szobában lévőkre, s ott az ágyban.

Hol laktatok?

A Rúzsa ángyiék házában, albérletben.

Kikkel barátkoztatok?

A főjegyzővel, aljegyzővel, az orvossal, velük tarokkozott apád. Később meg senkivel. Valamikor, jóval később a munkatársaival jöttek össze néha, meg a Tóth Miska plébános volt a barátja. Apádat szerették, mert nemigen értettek az új rendszer emberei semmihez, és mindenkinek segített. Ezért a falusi párttitkárok sem bántották. Azért a Tanácsházán sok mindent el tudott intézni. Mindig kaptunk disznóvágási engedélyt. Hordtuk az ennivalót Ignác bácsiéknak, Maris néniéknek. Bár a Ráday sógor valahogy titokban mindig tudott disznót vágni.

Apu sokat volt beteg?

Volt kórházban hosszú ideig a tüdejével. A katonaságnál kapott vizes mellhártyagyulladást, aztán TBC-s lett.

Otthon sokáig szedte az INH-t, de szerencsére se én, se te nem kaptuk el.

Azért hizlaltatok engem, hogy ne legyek beteg?

Dehogy hizlaltunk. Nem voltál te kövér. Szőke, göndör hajú, kék szemű nagyon szép kislány voltál. Mindenki megcsodált.

Aztán copfos kövérke általános iskolás lett belőlem. Jó tanuló voltam, s egyértelmű volt, hogy megyek a gimibe. Na, jól van anyukám! Apám története következik, s majd utána a te „iskolai” felemelkedésed!

Apám regénye

Apám a 9 gyerekes Fritz Jakab kéményseprő utolsó előtti gyereke volt. Nagyon korán árva gyerek lett. Apja – anyja meghalt… Soha nem mesélt ezekről az évekről. Persze nem is érte meg azt a kort, amikor az ember – rettegve az elmúlástól – keresi a múltját, a gyökereit, igyekszik valamilyen emléket hagyni magáról. (59 évesen aludt el.) Nem tudom, hogy lehet az, hogy egyetemistaként sem kérdeztem soha a családjáról. – Miért nem érdekelt a múlt?

Most értem igazán Babits, Kosztolányi utolsó verseit.

„Jobb volna élni.

Ámde túl a fák már

aranykezükkel intenek nekem.”

„Miért nő a fű, hogyha majd leszárad?

Miért szárad le, hogyha újra nő?”

Budapesten volt árvaházban, a kéményseprő egylet jóvoltából, valószínűleg ott kezdett iskolába járni. Manci néni volt a gyámja, majd bekerült a kalocsai piarista gimnáziumba. (Ennek körülményeit nem ismerjük.) A papok taníttatták a szegény gyerekeket. Itt élt a papi szemináriumban, mint árva gyerek teljes ellátást kapott. Bizonyítványai alapján jó tanuló volt. Lányos arcú, szemüveges kisfiú néz vissza rám a barna igazolványképről. Más fényképe nincs is ebből a korszakból.

Németet, franciát, latint, görögöt tanultak. Egyetlen tanárát emlegette, Takszi bácsit, Takács tanár urat, aki nagyműveltségű pap-tanár volt. Az óra utolsó 10 percében bármit lehetett kérdezni tőle. Mindenre tudott válaszolni, és nagyon élvezetesen – mesélte apám. És ők kérdeztek: történelemről, csillagászatról, görög mitológiáról, távoli tájakról, tudományos kísérletekről. Takszi bácsi minden témában otthon volt, igazi reneszánsz ember lehetett.

Apámat nagyon érdekelte a fizika, rádiótechnika. Adó-vevőket barkácsoltak. Gyerekkoromban is az asztal sarkán füstölgött a páka fényes csúcsán a gyantacsepp és olvadt a cin, gyufás skatulyákban kis rádiók szóltak. Vallástörténetet, teológiát is tanultak. Egy csoportkép készült róluk, sok furcsa arcú reverendás fiatalember néz mereven a fényképezőgép lencséjébe. A szegénygyerekeknek – gondolom – nem volt sok lehetőségük a pályaválasztásra. Apámat is papnak szánták tanárai. Nem tudjuk pontosan, hány évet végzett a teológián. Talán 1932-1935-36-ig járt ide. A papi szemináriumban egyik nap csak németül beszéltek, másik nap csak franciául, harmadik nap hallgatni kellett egész nap. Apám a felszentelés elől elmenekült. A katonai akadémiára jelentkezett, s zászlós lett. Nem sokáig.

Kerékpáros alakulatnál szolgált, híradós volt, a Felvidék, Délvidék visszacsatolása idején. Sokszor vitték a hátukon hegynek fel a biciklit, a rádió adó-vevőt. Elfáradtak, leizzadtak. Ő úgy vélte ettől kapott tüdőgyulladást, vizes mellhártyagyulladást. Valószínűleg innen indult a betegsége, de hozzájárulhatott a Manci néni férjének TBC-je is, mert sokáig betegeskedett, hosszú idő után 100%-os hadirokkanttá nyilvánították. (A kalocsai tüdőgyógyász Deák Béla bácsi betege volt, akinek neve Ilonka kapcsán már felmerült egyszer.)

Mikor világossá vált, hogy katonai pályára alkalmatlan, meggyógyulva írnoki állást kapott Homokmégyen. Ez olyan „aljegyző” utáni, hivatalnoki poszt volt. Havi fizetéses. A főjegyző, aljegyző járt a nagypapáékhoz. Anyám 12-13 éves csitri volt. Apu is lejárt a Vargáékhoz beszélgetni, kártyázni, pénzügyi tanácsot adni, amikor jött a birtokvédelmi bizottság. Teltek a hónapok, évek, anyám nagylánnyá cseperedett, s apám szerintem beleszeretett a vadóc, határozott, különös, kritikus szépséges kislányba, aki nem akart parasztasszonyi sorsot magának.

És így alakult ki a mese, mini Pygmalion – történet Homokmégyen. Apám jó ember volt, és gondolom, nagyon magányos! Biztosan vonzotta a nagy család is, a jóságos, mosolygós, nyugis nagymama, az ügyes gazda, a modernül gondolkodó nagypapa, hisz neki se anyja, se apja nem volt. És gondolom, elhatározta, hogy magához emeli a kis parasztlányt, jobb életet biztosít neki. Hogy nem szereti a kislány, az nem baj. Majd meg fogja szeretni, ha megismeri – gondolhatta apám.

Ekkoriban másoknál sem dúlt nagy szerelem! Vagyon a vagyonnal, szegény a szegénnyel házasodott. Összekommendálták az egymáshoz illőket. Viselte mindenki a sorsát. Ki így, ki úgy.

Szépen indult a házasság, bár az esküvői éjszaka bombariadója rossz előjel volt. Az esküvői fényképeken már hosszú, fehérruhás, fátylas menyasszonyt látunk. Később amatőr képeken divatos öves kabátban, magas sarkú cipőben, fekete hajú Karády Katalinos – frizurájú, sovány, szép arcú fiatalasszony fogja egy pöttöm cicasapkás kislány kezét. 2 térdnadrágos fiú van még a képen, a helybéli orvos fiai, egy évvel az esküvő után ugyanis megszülettem én.

Néhány boldog hónap, közben zajlik a 2. világháború, jönnek az orosz „felszabadító” csapatok. A faluból elmenekült az „elit”, a régi uralkodó osztály. Kit is jelentett ez Homokmégyen? A jegyző, az aljegyző, a végrehajtó. Ők nem a faluba valósiak voltak.

Apám maradt.

A „csőcselék” ugyancsak néhány emberke volt, de ők meg akarták ragadni a hatalmat. A Baták, egy Gurczi nevű parasztember, a Kötelesek elérkezettnek látták az időt a „hatalomátvételre”. Apámat is elkezdték piszkálni, de ő hamarosan megbetegedett.

Az orosz katonák „zabráltak” a faluban. Óra, rádió, ékszer, tehén, ló, minden kellett nekik.

Amikor költöztettük anyámat Paksra, előkerültek a dokumentumok.

Köztük kézzel írt cetli, cirill szöveggel: „A házban beteg ember él, ne háborgassátok!” és az orosz parancsnok aláírása. Állítólag nagypapa tudott még oroszul a hadifogsága óta – s ő szerezte valahogy ezt a papírt az orosz nacsalnyiktól, aki a Manci néniéknél volt elszállásolva. Majd ezután egy orosz szakácsnőt szállásoltak be hozzánk. A hálószobabútoros szobában lakott a kisfiával, mi a konyhába kaptunk egy vaságyat, azon aludtak anyuék. Lopott nekünk cukrot a konyháról. Mosakodni nemigen szokott. A szájába vett vizet a tenyerébe spriccelte, s úgy mosta meg az arcát. A melltartóját nem szokta levenni, a pántja szinte belenőtt a kövér vállába. Anyám ollóval vágta le róla, mert már fájt neki.

Így „szívtam” én magamba a szláv nyelvet – bár akkor még senki nem sejthette, hogy orosz szakos leszek.

Jöttek a tanácselnökök, párttitkárok. 8 osztályos, de agilis nincstelenek. Fogalmuk sem volt a közigazgatásról. Sokszor jöttek apámhoz, tanácsot kérni, mit, hogyan csináljanak.

Aztán nagypapa egy-kettőre kuláklistára került. A zaklatások szaporodtak. Apu Soltvadkertre menekült, Manci néni férjének rokonai rejtették el. Anyám maradt a faluban velem.

A „tisztogatás” erősödött. Nem nagyon volt kit üldözni a kicsi faluban. Apám „hortysta katonatiszt”- ként újra célponttá vált. B – listázták. Ezt néhányszor emlegette nekem nevetve: úgy B – listáztak, hogy holttá nyilvánítottak. Nem volt személyazonosságom, nem vállalhattam munkát, nem léteztem hivatalosan. Ekkor írtam a minisztériumnak, hogy ha én nem élek, jár a feleségemnek az özvegyi nyugdíj és a temetkezési segély. Meg is kapta anyád – mondta somolyogva a bajusza alatt, s szemüvege mögött megcsillant huncut kék szeme – mintha ma is látnám! Félelmetes!

Élni azért kellett valamiből. Jó ismerősök is akadtak, s a betegtüdejű apám mindennap elbiciklizett a foktői Duna-partra, ahol akkor épült a katonai repülőtér. Teherautók szállították a sódert, apu ezt regisztrálta, „könyvelte”, felügyelt a helyszínen, majd sötétedéskor hazabiciklizett. Hajnalban 20 km, este 20 km, a beteg tüdejével.

Közben írta a kérvényeket, fellebbezéseket anyám nevében, s az első rehabilitációkor (Rákosi kormány) őt is felmentették. Hadirokkantként nem is kerülhetett volna B – listára.

Aztán az innen-onnan jött "kommunista" faluvezetők mellé helybéli párttitkár, tanácstitkár került, a közigazgatás, közellátás a feje tetején állt, a faluban 1-2 polgárit végzett ember volt, s így aput visszahívták a Községházára, illetve a Tanácsházára. Indoklásul a párttitkár így fogalmazott, mégiscsak egy 9 gyerekes, szegény kéményseprő fia, ha a felesége kuláklány is. Azért az általános iskolában eléggé megbélyegzett gyerek voltam. De lehet, hogy irigyeltek is.

Apám nem félt a kommunistáktól. Én az 50-es években is mindig hittanos voltam. És a Tóth Miska, a reakciós pap gyakori vendég volt nálunk. A majdnem pap apám soha nem ment el a templomba. Nem tudtam tőle megkérdezni, miért nem?

Jött a terménybeadási időszak!

Én csak azt láttam, hogy mindenből be kell "szolgáltatni", tyúkot, tojást, gabonát, gyümölcsöt.

Apám hivatalnokként tette a dolgát, de otthon sokszor jöttek nénikék, vagy bajuszos bácsik s azoknak kérvényeket, fellebbezéseket írt. Intézte ügyes-bajos dolgaikat. Na ezért is kapott aztán!

1954 körül feljelentették, hogy a lefüggönyözött szobában, karosszékben ülve, hallgatja a Szabad Európa rádiót, és zugfirkász, a kulákok ügyeit intézi.

Én csak nagy, ijedt sugdolózást érzékeltem. Anyu előttem nem sírt, de láttam a szemén! Kecskeméten volt a tárgyalás. Nagyon félt.

Végre késő este megjött apu. Hozott nekem egy narancsot. Életemben először láttam. Gyönyörű narancssárga színe volt, és úgy, de úgy illatozott. El voltam bűvölve! Apu virágszirom alakban vágta be a héját. Lenyitva olyan volt, mint egy egzotikus virág!

Azóta is így bontom a mai vastaghéjú, fás, rostos, íztelen narancsokat. A hiba bennem van vajon, vagy a narancsokban? Néhány hét múlva, boldogan beszélgettek a szüleim arról, hogy apu két hónap börtönt kapott felfüggesztve.

Apu sokat foglalkozott velem. Tanultunk, segített a számtanpéldákat megoldani. Olvastuk az olcsókönyvtár sorozatot, néztük a villámokat a nagy nyári viharok idején. Este megmutogatta a csillagképeket. Nagy Göncöl, Kis Göncöl, Fiastyúk, Esthajnalcsillag, Nyilas - tőle hallottam először. Télen korcsolyáztunk a Tula-gódán, meg a kanálison. Ő a papoknál minden "úri passziót" megtanult. Tenisz, korcsolya, kártya (tarokk), zongora. "Kuksikámnak" szólított. (Na ezt még soha senkinek nem mondtam.)

Én a kezdetektől fogva úttörő voltam. Őrsvezető! Nagy lelkesen szerveztünk, vetélkedőztünk, kirándultunk a halomi "högy"-höz. Sportversenyekre jártunk, na meg népitáncra. Szép volt!

Iskolából hazafelé menet 1-2 lánnyal mindig bementünk a templomba. Letérdeltünk az oltár elé, és hangosan imádkoztunk, néha énekeltünk is. Hangzott az üres templom, "Jézus szíve, szeretlek én, segíts át az élet tengerén" enyhe tömjénszag terjengett. A nagy vázákból fehér liliomok fojtó illata szállt, és mi boldogok voltunk. Nagypéntekenként áldoztunk a reggeli misén, előtte meggyóntuk apró-cseprő "bűneinket": "káromkodtam, hazudtam, nem tartottam be az ígéretemet..." Elimádkoztuk a penitenciát és könnyűnek, tisztának éreztük magunkat.

Délután meg énekeltük, hogy: "Fel vörösök, proletárok, csillagosok, katonák..." meg "Mint a mókus fenn a fán az úttörő oly vidám..." és így is volt.

Én a politikáról semmit nem tudtam! 56-ban a nagyobbak hallották, hogy valami történik Pesten. Mi sajnálkoztunk, hogy nálunk még egy nap szünet sincs az iskolában.

Homokmégy a világ vége volt! Aztán jött egy teherautónyi ember. Suhancok, munkások - mondták. Leverték a csillagot a rendőrségről, meg elvitték azt az 1-2 fegyvert, ami ott volt. Apuék izgatottan hallgatták a Szabad Európát. A szomszédban lakott egy Pestről ide költözött munkás család. Már épp lefeküdtünk, amikor jött a bácsi, aput kereste. Utólag tudtam meg, hogy valaki börtönből szökött rab érkezett hozzájuk (rokonuk vagy ismerősük volt), s neki kellett civil ruha, mert olyasmi testalkatú volt, mint apu. Kapott egy öltönyt, s eltűnt. Számomra ennyi volt 56. Ezért lep meg nagyon, amikor 1945-ös kortársaim olyan sokat idézik személyes emlékeiket.

Homokmégy történeti kiadványából tudom, hogy apám szociáldemokrata pártot akart létrehozni barátaival 1956-ban. Valószínűleg innen maradt génjeimben a baloldaliság, az együttérzés a szegényekkel, megvetettekkel - ezért nevez Viktor fiam paksi Teréz anyának. Én meg még büszke is vagyok rá!

Édesapám 56-ban is a Tanácsházán dolgozott, meg utána is haláláig. A helyzet gyorsan konszolidálódott a faluban. Mi nem tudtunk a pesti eseményekről túl sokat. Nálunk nem volt megtorlás, sebesült, halott.

Ment tovább az élet.

Anyukám "felemelkedése" következett. Én elkerültem Kalocsára, anyunak lett ideje a tanulásra. 7-8. osztály indult felnőtteknek. Anyukám lelkesen végezte el. Okos, jó eszű, törekvő ember volt. Szervezte a Vöröskeresztet, a véradókat. Hamarosan a Terményforgalmi Vállalathoz került adminisztrátornak. Mérhetetlen számoszlopokat adtak össze papíron. Sokszor hazahozta, mert pl. 15 fillérrel nem egyezett. Ilyenkor apuval számoltak egész éjszaka.

Én nem értettem, mi a fenének kell annyit számolni, tegyenek be 15 fillért és kész. Sokat túlórázott. Este apu elment segíteni nekik. Én ültem a szoba nyitott ablakában. Sütött a hold a fák lombján át, békazene szólt a Kerekszékesből, hihetetlenül hangosan, s álmodoztam, hogy milyen jó lesz nagynak, felnőttnek lenni. Táncosnő, vagy filmrendező! Csak szebb lennék egy kicsit - vágyakoztam.

Amikor lépteket hallottam a szomszéd ház előtt, gyorsan bebújtam az ágyba, s alvást színleltem. Éjfél körül járt az idő.

Anyuék derűsen beszélgettek, nevetgéltek, a megtalált hiba okait elemezték, "zsidószám" volt leggyakrabban. Féltem egyedül lefeküdni, ezért vártam meg őket. Mindig benéztem az ágyak alá, nincs-e ott valaki. Visszatérő álmom volt, hogy futok, menekülök és egy óriási dunyha kerget. Ha betakar, megfulladok. Én egyre lassabban tudok futni, és a dunyha közeledik. Sosem borított be! Előtte felébredtem.

Később anyu könyvelői tanfolyamra iratkozott be. Apu sokat segített neki. Gyakorolták a feladatokat. Hamar levizsgázott. Ezt követte a kettős könyvelői iskola. Ma már ezt érettségihez kötik. Anyu megcsinálta. A kis sokszoknyás parasztlány irodista lett végleg. Először a tsz könyvelésén dolgozott. Nem volt könnyű munkahely. Sok értetlen ember, munkaegységet kellett nekik kihozni valahogyan, ha volt mögötte valódi munka, ha nem, mert arra lehetett fizetni, terményt kiadni.

Rafináltkodni kellett a termésátlagokkal, hogy nyereségesek legyenek. Ha nagyon összejött a munka ősszel, az irodisták is mentek paprikát szedni, le ne fagyjon.

Az egész falu dolgozott, lassan gyarapodtak is. A tsz gépeket vásárolt, egyre korszerűbben gazdálkodtak. Kaptak egy kis fizetést, a háztájiban megtermelték, amire a családnak szüksége volt. Az asszonyok emellett hímeztek a kalocsai Háziipari Szövetkezetnek, kiegészítve a jövedelmet. A tsz vitte őket kirándulni, néha üdülni. Meglátták a Balatont, eljutottak Visegrádra, Egerbe, Lillafüredre. Szegényen éltek, de békés, biztonságos idő volt ez a falu életében. Később szaporodtak a Trabantok, Wartburgok, Zsigulik, épültek a sátortetős házak.

Takarékszövetkezet nyílt a faluban. Anyu lett a vezetője. Betétek, kölcsönök, tervek teljesítése, felelősségteljes munka volt. Nyugdíjas koráig dolgozott itt. Anyukám egész élete a felemelkedésről szólt. A házasságkötés után kiharcolta, hogy apám is megkapja az "örökségét". A szülei házát én már nem ismertem. Ott volt eredetileg a kocsma, a nagymama kocsmája. Később, halála után Manci néni bérbe adta. Aztán valahogy bonyolult cserék után a bérbevevő Julis néni és családja keveredett oda, és anyámék ekkor költözhettek be abba a házba, ahol én felnőttem. Apu testvére kapta eredetileg, de ő megnősült és elment a faluból, ekkor költöztek ide a szüleim az albérletből.

Két ablak nézett az utcára, a szoba és a konyha ablaka. Az "l" alakú folytatásban volt egy pici helyiség, ez volt a keresztapám hentesüzlete, majd egy kamra következett, régi istálló, fészer. Kis udvar, tyúkóllal, kerttel, a szomszédékkal közös gémeskúttal.

Az egyik szobába került a parasztszoknyák árán vásárolt hálószobabútor. Sötétbarna, politúros. Két ágy, lécsodronnyal, nagy, nehéz matracokkal. Két szekrény, egy álló tükör, két éjjeliszekrény, egy asztal, négy Thonet szék. Az ágyak végénél volt egy sezlon, azon aludtam én. Az ágyak fölött a szokásos szép nagy "szentkép", gyönyörű arcú Szűz Mária, mosolygó kis Jézussal a karján, körülötte pufók, göndör hajú angyalkák, felhőcskék, liliomok, zöld bokrok, mindez faragott, aranyozott keretben, 120-szor 60 cm téglalapnyi dagerrotípia, vagy fényképszerűség. Ma a kis panellakás fél szobájában díszlik a falon a dédi ágya fölött. Mi lesz vele, ha a dédi elmegy, nem tudom. A másik helyiség volt a konyha. Szép fehér-rózsaszín konyhabútorral. Kredenc, kis szekrény, szennyesláda, nagy asztal, hokedlik fiókkal. A sarokban állt a sparhert. Itt főzte anyu az ebédet. Mindig volt rajta egy nagy fazék, víz forrt, sistergett, szuszogott benne. Fával, meg tőzeggel tüzeltünk. A tőzeget az Örjegben csináltatták anyuék. Az Örjeg egy lápos terület. A fekete ragadós "földet" fakeretekbe rakták, napon megszárították, s lehetett hazahozni a téglaalakú fekete tüzelőt.

Egy kis padon zománcos kanna állt, benne az artézi víz, azt ittuk. Volt egy kis heverő is, deszkából készült, szerintem apu barkácsolhatta. Anyu varrógépét az ablak elé tették. Az ajtó mögötti sarokban állt a lavór, fémkeretű tartója volt. Itt mosakodtunk.

Aztán ez a régi ház is elkezdett élni, mozogni az én feltörekvő anyám keze alatt. A hentes műhely lett a spájz. A spájzból kiskonyha lett, hogy ne bent főzzünk, ne legyen ételszag a "lakókonyhában". Itt fürödtünk szombatonként a fateknőben.

Aztán a hatvanas években új bútorok jelentek meg az üzletekben. Úgy hívták "csőbútor". Fényes alumínium lábai voltak a foteloknak, ennyi volt a cső. Anyukám addig kuporgatott, s győzködte aput, amíg "helyet" csináltunk, s vettünk egy "kombinált csőbútort". A kamrát újra tapasztotta anyu, kimeszelték, ablakot rakattak rá, s ez lett az új konyha. Ide került a fehér konyhabútor. Az utcai szobába is piktort hívtak. A meszelés után gumihengerrel került a falra a minta.

Közben a régi "nagyházat" lebontották alvégen a nagymamáéknál. A testvérek elosztották az építőanyagot. Anyuék deszkákat fűrészeltettek a gerendákból (kicsi szúette volt), s lepadlóztatták mindkét szobát. (Korábban a konyhában cementlap volt.)

Jött az új bútor a "nappaliba". Sötétbarna politúros kombinált szekrény, nagy nehéz monstrum. Kicsi kerek dohányzóasztal 2 nagy fotellel. Egy kihúzható, ágyneműtartós heverő. A kinyitása külön művelet volt. Halványzöld kárpitját nagyon szépnek láttuk. Apuval Baján csillárt is választottunk. 5-6 érdekes formájú zöld búra lógott rajta. Két zsűrizett rézkarcot is vettünk. Nagyon szép lett a lakásunk homokmégyi viszonylatban. Már csak fürdőszoba kellett. Szerepelt ez már anyu terveiben! Hamarosan igazi lábon álló fürdőkád került a régi hentesüzletbe, fatüzelős bojler, kikerült ide a lavóros mosdó. És lehetett fürdeni. A vizet be kellett merni a bojlerba, meg a kádból vödrönként kihordani, de mit számított az! Apu tüzelt, anyu vizet hordott, én lubickoltam. Aztán évek múlva jött az olajkályhaszezon. Minden szobába ez került, s a fürdőbe olajbojler.

A sparhertot felváltotta a gáztűzhely, persze ez már jóval később volt.

Az istállóból lett a kamra. Az én nyughatatlan anyám addig győzködte apámat, amíg be nem adta a derekát az újabb ötletnek. Kemencét építettek a kamrába, meg füstölőt. Aztán beüvegezték az "l" alakú verandát. Ide is került egy asztal, székekkel, szép időben itt ebédeltünk.

Mindig sok szép virága volt anyámnak. Na itt aztán szerettek! Hatalmas aszparáguszok, hófehér kálák erdeje virágzott itt.

Kint gyöngyvirágerdő, szőlőlugas, elöl virágoskert, tulipánok, jácintok, rózsák, labdarózsa, jázminbokor, tátika, török szegfű, harangvirág, fehér liliom, kéknefelejcs, ibolya, ősszel krizantémok, orgonák, lila, fehér volt itt minden!

A konyhakertben anyu "gazdálkodott": földieper, málna, hagyma, saláta, retek, spenót, sóska, bab, borsó, uborka, paprika, paradicsom - minden megtermett.

Krumplit az Öreg-szőlőbe vetettünk, meg kukoricát is.

Az ólban csirkék, kacsák nőttek.

Apám a rántott csirkét szerette. Kicsi, növendék állat volt a rántanivaló. Alig volt rajta hús, nem úgy, mint a ma felfújt, fűrészporos ízű bolti csirkéken.

Anyám szertartásosan követte a hagyományokat. Mindszentkor, húsvétkor fonott kalácsot sütött, kis galamb alakú kalácsot nekem, „tubának” hívtuk. Ősszel tömte a kacsákat jó kövérre, hogy szép nagy májuk legyen.

Az ólban egy-két malac is nőtt mindig. Egyet levágtunk, egyet eladtak. Morzsoltuk a kukoricát, daráltunk, etettük az állatokat. Szedtük a gazat, a csalánt a disznóknak. Önellátóak voltunk. Farsangkor fánk, csörge sült, vadász szezonban fácánt ettünk, apu kapta a vadász barátaitól. Anyu híresen finom süteményeket tudott sütni: képviselőfánkot, tortákat, darálós süteményt, kókusztekercset, hájas süteményt.

A történelem meg a politika pedig zajlott mögöttünk. Nemigen tudtunk mi semmiről. 56 után már aput sem piszkálták. Az ő vágya is teljesült. Anyu ugyan morgott érte, mert nagyon drága volt, de összerakta az árát egy Pacsirta nevű óriási világvevő, URH-s rádiónak. Az én nyavalygásomra a lemezjátszós fajtáját vettük meg. Hát ez maga volt a csoda! Hangtechnika rio de Homokmégyen! Nagyon elégedettek és boldogok voltunk.

Közben szegény nagymama lábát levágták, műlábat kapott. Nehezen tudott vele járni. Nagypapa agyvérzésben meghalt. Anyut nagyon megviselte mindez, de apám szerette, mellette volt mindenben, én jól tanultam, s elfogadták az életüket olyannak, amilyen. Ekkor már sehová nem jártak, elvoltak ketten. Anyu különösen nem volt barátkozó természetű. Szomszédolni sem szeretett. Vasárnap elment a kismisére, hétköznap a hivatalba. Mindig este végezte el az otthoni munkát. Mi lefeküdtünk, ő még mosott, vasalt, sütött, éjfél előtt ritkán feküdt le. Reggel ő kelt elsőnek, este utolsó volt az ágyban.

Apu rádiózott, olvasott. Sokat beszélgettek. Aztán jött a tv. „Kékes” – ma is látom magam előtt. Micsoda komputer az emberi agy. Színe, formája, felirata élénken él bennem. Külön polcot vettek neki. Alul könyvek, magasabban a tv. Húsz évnél tovább működött! Apu örökké az antennát piszkálta, újította, hogy jobb legyen a (fekete-fehér) kép!

Szép időszak volt! A ma is sokak által visszavágyott Kádár – korszak. Puha diktatúra? Mi így éreztük. Ma már tudom, hogy nem mindenkinek volt ilyen nyugalmas. Hisz ekkortájt volt Recsk, meg a hortobágyi kitelepítés. Börtönben volt Déry Tibor és más értelmiségiek, munkások, fiatalok. Disszidáltak sokan, érdekes, hogy a mi falunkból talán egyetlen egy fiatalember. Mi nem sok mindent tudtunk. A falunkban megállt az idő. Homokmégyen béke volt.

Én E (egyéb) kategóriás lettem a gimiben, de felvettek, nem éreztem B-listás apám, kuláklány anyám árnyékát magamon. Pedig az igazgatóm ugyanaz volt, aki Ilonkával még gonoszul viselkedett. És jöttek a hatvanas évek, de ez már egy másik történet!

„Az emlékezet emberi, mondhatnánk maga a humánum.

Az emlékezés – lázadás.”

                                                                                                                      Konrád György