Ritkán járok a szülőfalumban. Valahogy nem is vonzódom oda. Túl korán eljöttem otthonról, csak gyermekkori emlékeim vannak, s mióta anyut is elhoztuk, még távolabb került minden.
De tegnap… valahogy megérintett. A táj, az emberek, a sorsok, minden. Nyűglődve indult a nap. Már hetek óta ígérgettem anyámnak, hogy elviszem Homokmégyre, a temetőbe, s a tegnapi időpontot beszéltük meg „biztosra”. Éreztem, hogy épp ideje kimozdítani a négy fal közül, hiszen a panellakás – tágas ugyan – de ha lakója képtelen elhagyni, mégiscsak börtön.
Éjszaka nyugtalanul aludtam, dög álmosan, törődötten ébredtem, s az ablakon kinézve látom, hogy csendesen esik az eső. Már vagy 35 napja nem esett. Por száraz a kert, kókadtak a virágok, senyved a paprika, paradicsom, de persze ma – esik.
Gondoltam telefonálok maminak, hátha nincs is kedve elindulni s visszafekhetek.
Túl gyorsan vette fel a telefont – na, ő már készen felöltözve, összepakolva vár – mondta. – Oda az alvás! – villant át az agyamon.
- Menjünk ilyen esőben anyukám? – kérdeztem meg reménykedve.
- Utasnak nem árt az eső – hangzott a válasz – Én már tettem esőköpenyt is.
- Jó! Akkor fél óra múlva nálad vagyok – feleltem, némi csüggedt hangsúllyal. Megkezdődött a kapkodás: mosdó, kávé, smink, hajlakk felhő, cica-kutyakaja ki, éthordó, metszőolló, virág, - a gyógyszert bevenni, kocsi kulcs, kizár, bezár, - indulok.
Fél 10-kor betoppanok. Tömény húgyszag csap meg. Az inkontinencia egyre erősebb. Hiába a Tena Lady: pelenka, nadrág… a szag egyre jobban beszívódik mindenbe. Anyám már készen áll a konyha közepén. Fekete táskájának fogantyúja spárgával megerősítve, benne kiskapa, seprű, rongy, - mellette keksz, üvegben víz, egy narancs. Nejlon szatyrokban pulóver, esőkabát, kopott piros locsolókanna. (Ha ott nem esne az eső!)
Lebotorkálunk. Egyre több a lépcső. Szokatlanul koszos a lépcsőház! Valami elszórt kakaó-féle cseppektől ragad mindenütt. Szórólapok hevernek szerteszét a bejárati ajtó előtt: leárazás, leárazás, 2-t fizet, 3-at kap.
Bevackolódunk az autóba, s indulás. Sok időnk van a kompnál. Nézzük a vizet. Sirályok köröznek felettünk. Egy hatalmas fűzfa áll a kikötőben. Odvában rendszeres bebújik egy szürke madár. Hordja a kukacokat fiókáinak. Ki-be, ki-be… Tavasz van.
Anyám az ártéri erdő sötétzöldjét csodálja, s arról filozofál, hogy már, hogy a csodában lehetne ennyi erdőt kiirtani, merthogy a TV állandóan azzal ijesztget, hogy kipusztulnak az erdők, és nem lesz oxigén!
Ez a gondolat végigkíséri az utat. 84 éves anyám meg-megszólal: „itt is, hogy besűrűsödtek a bokrok, mennyi akácfa nő amott… csupa erdő ez a Magyarország… hogy burjánzik a bodza… még hogy nem lesz oxigén…”
És tényleg! Óriástányérnyi bodzavirágok ringanak mindenfelé, akácok roskadoznak hófehér virágfüzéreik súlyától. Levél nem látszik, csak virág, virág mézédes illatuk betölti a kocsi légterét. Gabonatáblák ringatóznak a lágy tavaszi szélben, a zöld valamennyi árnyalatával kápráztatva szemünket.
- Alacsony a búza szára, a nagy szárazság miatt – mondja anyám. Az árpa jól megdőlt, nehéz lesz aratni. A sárgászöld árpa már kalászait hányja, halkan zizegve hullámzik. Kukorica kétágú levélkéi sorakoznak egy óriásparcellában – szépen kikelt a kukorica – harsog a fű az árokparton. Falvakon haladunk át. Micsoda virágkultusz van Magyarországon. Minden ablak teli van muskátlival: piros, rózsaszín, fehér, lila. A szép, új házak teraszán malomkeréknyi petúniák virágzanak a májusi szélben. Az út mentén, két oldalt cédrusok sora, mintha délebbre járnánk, mediterrán vidéken. Begóniák mesterkélt, hordószerű tartókba beszorítva formáznak „virágbokrot”. A villanyoszlopok tetején már gólyamamák ülnek a mesterséges fészkekben a tojásokon, csak a fejük búbja látszik.
- Azt mondja a TV az idén nem jöttek vissza a fecskék. Csak 1 – 2! Eltévedtek volna? Hallom. Az eső épp csak szemerkél, nem kell bekapcsolni az ablaktörlőt sem. Kalocsát elérve árvácska mező fogad bennünket, és az integető szobor, amely eredetileg a buszpályaudvaron állt.
- Nézd! – anyukám itt sorakozik az összes multi: Tesco, Lidl, Aldi…
- A karamellt meg mért zárták be? – kérdezi – olyan fimon rizses csokit csináltak! – azóta sem ettem olyant! Hát éppen ezért, anyukám, mert itt vannak a multik, s tönkretették a magyar cégeket.
- Autókereskedések sora mellett haladunk el, majd jön a Spar, a Plussz, a Penny, és a kínai diszkontok.
- A buszpályaudvar lerombolva, épül az új. A Schöffer – torony acél-tükör fája egykedvűen forgatja tükörleveleit, anakronisztikus vasbeton modernségével még jobban kiemeli a hajdani kultúrház és a kalocsai csárda elhanyagoltan megbúvó épületet. Homokmégy felé kanyarodunk. A régi malom helyén is kínai diszkont, a vajas feltöltött gödrében telkeket kínálnak, a híres, hírhedt laktanya békésen rogyadozó raktárépületté vált. Benövi a bodza.
- Közeledünk a halomi „högy” felé. Kétoldalt pipacsmezők az árokpartokon, néhol vadmargaréta fehérjével pöttyözve. Konkolyt és búzavirágot már nem lehet látni – reklamál anyám, aki csendesen áradozott eddig: ”de gyönyörű ez a virág!”- Micsoda pompa!” Ekkor valami lilás szín tűnik fel az út szélén. Lassítok!
- Nézd mami! Szarkaláb! Nahát! Ezt is ritkán lehet már látni. És piros, fehér, lila virágmező kilométereken át. Mióta megszűnt a nagyüzemi gazdálkodás, nem gyomirtóznak erre.
- Megérkezünk. Anyám próbálja sorolni, hogy melyik ház kié. Sok üresen düledezik már. Kihal a falu.
- A Páli Csula is meghalt. Zsidó Márta meg nagybeteg. De az anyja, az még él! – úgy tudom.
- A temetőhöz érve elámulunk! A kis vízgyűjtő pocsolyát olyan sűrűn körbenőtték a szomorú fűzek, hogy semmi nem látszik belőle, csak a földig érő friss zöld lombsátrak.
- De szép! – mozdul meg bennem valami. Az eső elállt, párától súlyos a levegő, nedves lombok alatt lépdelünk, nyakunkba hullik egy-egy kövér vízcsepp, cipőnk a puha, homokos talaja süpped. Kesernyés, enyhe rothadásillat keveredik az akácok émelyítő édesével. Valahol a régi temetőben egy fülemüle kiáltja bele a csendbe korahajnalban befejezett énekének egy kimaradt trilláját. Tyi, tyi, tyi, tyi – tyü, tyü, tyü. Senki nincs a temetőben. Persze, dél van. Letesszük a virágokat, s anyám szokásához képest túl hamar áll fel a szomszédos sír betonfedeléről, ahova letottyant, amikor nagy nehezen elért az autótól az apu sírjáig. (kb. 5 méter)
- „Na, menjünk tovább” – mondja.
- Maradhatsz még, van időnk. – felelem.
- Nem, nem mindegy. Menjünk. Látod, nem szól, hogy szia, hát itt vagytok?” Neki már mindegy, hogy itt vagyunk-e. Neki már jó, nem fáj neki semmi.
- Indulunk tovább. Megnézzük a friss sírhantokat: ki halt meg a közelmúltban. Élt 82 évet, élt 84 évet, élt 88 évet. – Ennek is jó már! Ennek is – mondja anyám, mély meggyőződéssel.
Nagymamáék sírjára is teszünk virágot, majd indulunk, hogy rendezzük a locsolás árát Juliskával. Megállunk a rozoga ház előtt. Hatalmas bernáthegyi rohan a düledező kerítés felé, nyomában Juliska. Fülig és a szája a kis fonnyadt, ezerráncú arcában. Ritka, szőkés, őszes haja zsíros csimbókokban göndörödik. Hogyne örülne! Égből pottyant ajándék ez a 4500 forint, 3 havi locsolás díja, amit kapni fog. Valószínűleg olyan szegény, mint a templom egere! A falusiakat nagyon megnyomorította rendszerváltás, a kapitalizmus. A volt TSZ-elnökök, párttitkárok felvásárolták a földet, ők lettek a nagygazdák, a többi meg újra napszámos – jó esetben. Merthogy nincs munkahely, amióta nincs TSZ, ahol mindig lehetett valamit dolgozni, volt egy kis munkabér, termény, háztáji föld, amit olcsón megműveltek a TSZ gépeivel. De most semmi nincs. Egy kis krumpli meg zöldség az udvarban, néhány tyúk, kacsa a düledező ólakban, meg egy-egy ilyen szerencsés nap! Amikor jön valaki, akinek annyi pénze van, hogy a 80.000 forintos nyugdíjából locsoltatja a sírokat!
- „Falunézés” következik anyukám, mert nagyon sok időnk van még a kompig – mondom a búcsúzás után. Nincs hová mennünk, mert egyetlen rokonunk, nagybátyám felesége, az „ángyi” elment a sükösdi Szűz Máriához a szomszéd-asszonyokkal. Mert… egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy dusnoki kislány. Nagyon későn szülte az édesanyja, változókori véletlenke volt. – mondják. Ő látta meg egyszer a Szűzanyát Sükösdön. Nagy híre lett a látomásnak hamarosan. A környékbeliek egyre gyakrabban jöttek, hátha nekik is sikerül a csodalátás. Imádkoztak, szent énekeket énekeltek, barátkoztak. Eleinte csak jó időben, majd később, amikor sátor került a fejük fölé esőben is. Ettek – ittak, imádkoztak és adakoztak. Meggyógyult egy-egy fájó izület, elmúlt a köhögés, talpra állt egy percre a kerekes székes – kezdtek kialakulni a helyi történetek. Aztán Marika, a csodalátó, aki már néni lett, egyre elszántabban „dolgozott”. Az adományokból kis kápolna épült a sátor helyére, egy idős papot is megnyert, hogy misézne már itt a sok embernek. Néhány kilométerrel odébb, az egyház papjai az érsekúr vezetésével hiába intették a híveket, hogy a hagyományos templomokban kérjék a Szűzanya segítségét, ne szektásodjanak, a hivatalos elítélés mit sem ért! A falusi emberek nem hittek már a katolikus vezetőknek sem, a kalocsai érseknek sem, nemcsak a politikusoknak. És mentek, mentek a Szűzanyához, aki a sükösdi Marikánál elérhető közelségben van. Főleg megfáradt, törődött arcú asszonyok, férjeik már rég a temetőben porladnak, alig élték meg a rendszerváltást. Elvitte őket a bizonytalanság, a cigaretta, az alkohol. Egyedül élnek az elszegényedett, lepusztult falvakban, a házaik hátsó fala mállik a nedvességtől, a rosszul szigetelt fürdőszobáktól, amelyeket a 80-as évek vége felé tudtak megcsináltatni, angol wc-vel, automata mosógéppel. Gyerekeik tanultak, messzi városokban dolgoznak, az unokáik is egyre ritkábban jönnek, talán szégyellik is a sokszoknyás, fejkendős nagymamákat, pedig legtöbben már fekete nadrágra cserélték a bő szoknyákat.
A szomszédok kihaltak, az egyetlen boltban alig lehet valamit kapni, csak a templom a biztos pont, a fórum, a társaság, bár a plébános úr kicsit mogorva, mindig fáradt, négy-öt falut kell ellátnia, misézni, gyóntatni, temetni, esketni… nem igen van türelme az asszonyok panaszainak, gondjainak meghallgatásához. Így hát elmennek a „hivatalos” egyház miséire is, meg időnként elmennek „csodát várni”. Fogadnak hárman-négyen egy sofőrt, be az autóba, s lehet beszélgetni oda-vissza vég nélkül.
A szent helyen pedig elgondolni, mi mindent volna jó megkapni a Szűzanyától. Ángyi legjobban azt szeretné, ha újra kiegyenesedve járhatna!
Ezért ment el Lurdes-ba is, ezért mártózott meg a forrásnál, de a csoda itt is elmaradt.
Medjugore.-ba is elzarándokolt!
- Volt, aki térden csúszott fel a hegyre! – meséli. Egyesek a napba nézve láttak valami fényességes alakot, de ő nem látta! Talán majd egyszer… addig meg ott van a szomszédasszonyok szeretete, történeteik, pletykáik – addig nincsenek egyedül.
- A falusi élet vélt idillje oda van már. Egyre több az idegen a faluban. Olcsón megvásárolt házakban próbál új életet kezdeni néhány tönkrement városlakó, munkanélkülivé vált ipari munkás. De azt mondták, van még egy porta az alvégen, ahol a régi paraszti világ nem változott meg. Minden olyan, mint volt. Elmentem hát az unokáimmal egyszer falusi udvart nézni. A néni, anyám hajdani barátnő-féléje lelkes szeretettel fogadott. Nagy előkerten át jutottunk a házig. Kétoldalt labdarózsa bokrok, leánderek: fehér, bordó, rózsaszín… A konyhaajtó nyitva állt, valami padfélén tejesedények sorakoztak, rajtuk vászon szűrőruhák, savanykás sajtszag terjengett. A nyitott verandán szalmahulladék, tyúkszar, nagy edényekben hatalmas muskátlik virítottak. Kilépve az udvarra óriási kavalkád fogadott bennünket. Szinte az udvar közepén hatalmas trágyadomb terjeszkedett, inkább réginek, száraznak tűnik, nem büdös. Balra tőle disznóól. Deszkáit szürkére rohasztotta az idő, egyik másik lóg, csoda, hogy nem jönnek ki az állatok. Bekukkantunk. Hatalmas anyakoca fekszik az ól széttaposott sarában, barátságosan ránk röffen. Malacai dagonyázva szaladgálnak körülötte. Amint odébb lépünk fekete, kackiás farkú néma kacsák emelik piros, tollatlan nyakukat a magasba, s totyogva futnak el mellettünk. Gyöngytyúkok röppennek fel az udvar alacsonyabb fáira, egy kerítésre szállva rikoltozik, nagytaréjú kakas lépdel el előttünk peckesen, kissé borzolt tolla mutatja, hogy haragszik ránk, tyúkok futnak szerteszét, megzavartuk békés kapirgálásukat, hápogó, koszos-fehér kacsacsapat szaporázza a trágyadomb felé, libák gágogva, sziszegve közelítenek. Hátulról több korcs, kisméretű kutya ront ránk, ki barátságos dörgölődzéssel, ki hangos csaholással. Egy nagyon öreg ballag, alig van már szőre, valami bőrbaj gyötri… Jobbra, a ház folytatásában istállók: az egyikben szaros oldalú tehenet fej kézzel egy gyanús sajttárba egy öreg, borotválatlan csizmás ember, kucsma a fején.
- „Sanyi bátyád” – „mögösmeröd-é?” fél fele béna, szélütést kapott, de azé bír dógozni – mondja Marcsa néni. Alig győzzük már a munkát!
- A tehén mellett kisborjú nyújtogatja felénk fejét, toporog, örül nekünk. A másik ajtón tizenéves fiú vezet ki egy izmos, világosbarna szőrű lovat, friss vizet húz a gémes kútból, a favályúba önti, még egyet, még egyet, a ló türelmesen vár, majd fényes fekete orrát a vályúba nyomva komótosan iszik, fel-felnéz ránk, de nem törődik velünk. Nyállal vegyes víz csöpög a szájából.
- Az onokám – eegyünek esténként segíteni, ellátni az állatokat, „beszönni a kicsiket”
- Hátul a kert teli van drótból készült ketrecekkel. Kiscsirkék hada csipog ránk éhesen, pelyhes kiskacsák hápognak, minden vizes edényük felborítva. Kislibák próbálnak meg egy-egy fűszálat találni az 1x1 méteres ketrec földjén.
- „Mindön este össze kő szönni, bevinni üket, mer a férög eviszi másképp” – magyarázza Marcsa néni.
A fiúk jól megnéznek mindent, megsimogatják az állatokat, belehajolnak a kútba – hol a víz, hol a víz – megmutatjuk nekik milyen a lócitrom, nagy örömükre most potyogtatja Csillag a friss, gőzölgő, sárgászöld gombócokat. Keresünk tehénlepényt is, kissé már száraz, Marcika meg is fogná, ha rá nem kiáltunk. Lassan sötétedik. Marcsa néni a falusiak kedvességével búcsúzik. Kapunk egy üveg frissen fejt, habos, langyos tejet. (Én undorodom tőle.) Végül senki sem hajlandó megkóstolni. Tehén szaga van. (Egy darabig áll a hűtőben, majd kiöntjük.)
- Tojástartóban friss tojást hoz: „vid-e anyukádnak Véronkám”.
- „Várjá török neki hajtást a fejér leánderrű, azt szereti”.
Megköszönjük a nézelődést „Isten álgyon bennetöket! Gyertök máskó is, anyádat is hozzátok-e! – kiáltja utánunk.
Isten áldja meg magukat is – mondom, s Kölcsey jut eszembe: „megbűnhődte már e nép. A múltat, s jövendőt”.
A jelen pedig… elszomorító, mellbevágóan az.
Szokatlanul meleg őszünk van. Nem az a nyarat idéző, fülledt hőség, hanem langy szinte melankolikus hangulatot árasztó. A fák még zöldek, a fűben jelzi két-három sárgás, zsugorodott levél, hogy valami már elindult. A kert felől édeskés gyümölcsillat száll, elő- elővillan egy fényes sárga körte, amely eddig megbújt a lombok között, s mint egy reneszánsz festményen, két bordó-piros sárgarajzolatú pillangó telepedik mellé, s finom ritmusban inognak, remegnek a hímporos szárnyak a délutáni napsugarak bágyadt fényében. Tobzódnak a színek. Az udvar élénkzöld gyepén fehér kerti szék a félárnyékban, apa újságot olvas, barna-fekete terrier ül mellette füleit hegyezve, parancsra várva. (Kis asztalkán talpas pohárban sötétvörös bor csillog.)
- Az előbb jöttem fel a kertből, a málnást próbáltam rendbe tenni, csupa karmolás a karom, lábam, ruhám teli van a vadmuhar ragadós termésével. Gyorsan rendbe szedem magam, s én is olvasok egy kicsit. – gondoltam.
A teraszra telepedtem, s épp próbáltam felidézni, hol is járok a könyvemben (Darvasi László: Virágzabálók), amikor a kutya őrült ugatással a kapuhoz rontott. Egy 30 – 35 év körüli fiatalember közeledett, térdnadrág, kopott póló, papucs, tétován felemelt kezével intett, köszönt, elöl 2 – 3 foga hiányzott.
Odaléptem. A fogorvost keresi? – kérdeztem. (Szomszédunk egy fogorvos házaspár, őket szokták keresni.)
Nem, nem… a testvérem… tudja meghalt autóbalesetben. Itt a hatoson. Rögtön, ahogy kimegyünk. Ott a keresztje. Az interneten is rajta volt. Egy kamion vitte el az autó tetejét, leborotválta. Szeretnék valamit adni neki, ami megmarad, legalább addig, amíg én kiérek Németországba. Holnap megyek Németországba. Ott dolgozom. Valami emléket akarok…
- És mit szeretne tőlem? (Gondoltam pénzt kér, szoktak jönni ilyen „kéregetők” – hajléktalanok.)
- Én, én egy olyan, valami váza-félét.
- Mit?
- Váza… és virág, hogy odategyem a keresztjéhez.
- Ki maga? Hogy hívják?
- Ferenc.
- Paksi?
- Igen! Németországba megyek, a bátyám 43 éves volt.
- Hogy kerül ide a mi udvarunkba?
- Itt voltam a szomszédban, mondták, hogy itt van virág.
- Engem a Jóisten mindig megsegített. Kimentem Németországba, egy szót sem tudtam, de mutattam, hogy éhes vagyok és adtak. Ma már én adok másnak is. A Jóisten…
- Vallásos?
- Igen. Jehova tanúja vagyok.
- Na, én nem hiszem el, amit itt hazudozik! . Mondja, hogy mit akar, és menjen el. Mi a vezetékneve?
- Ficzi, Ficzi Ferenc.
- Ez nem paksi név.
- Nem Erdélyből jöttünk ide. Én egy kis virágot szeretnék valamiben odavinni a keresztje mellé.
Felkaptam egy műanyag virágcserepet a kút mellől, kiástam egy kis fehér Margitvirágot, a cserépbe tettem, meglocsoltam.
A férfi állt a kapunál. Várt.
Apa nyugodtan olvasgatott, nem figyelt ránk.
- Tessék! Így képzelte?
- Igen. Jaj, de szép! Kiviszem a keresztjéhez. Ugye ez megmarad? Egy alátét nincs?
- Én engedelmesen visszafordultam, kerestem egy alátétet, hogy ne csepegjen a cserépből a víz a csavargó kezére.
- Tessék! Na, Isten áldja!
- Köszönöm-köszönöm én csak… a Jóisten áldását kérem majd… motyogta hátrálva, bamba mosollyal.
A kutya vicsorogva ugatott mindvégig, s próbálta a kapu alatt kibújva elkapni a lábát.
- Ki volt ez? Mit akart? – kérdezte apa.
- Nem tudom. Vagy egy őrült, vagy egy részeg, vagy egy kábítós, vagy egy betörő, aki körül akart nézni, vagy egy szerencsétlen ember.
- Mért álltál szóba vele. El kell zavarni az ilyent!
Nem tudom. Virágot kért, a meghalt testvérének, adnom kellett neki. – Pedig csaknem biztos, hogy hazudott. Meg kellene néznem, hogy ott van-e a kereszt mellett a Margit-virágom.
- Felzaklatott az eset. Nem láttam már idillinek az őszi délutánt. Dühös voltam magamra. Egyre gyakrabban fordul elő, hogy váratlan helyzetben bután viselkedek. El kellett volna zavarni ezt az embert. De valahogy halál… Erdély… kiszolgáltatottság… megsajnáltam.
Ui.: A Ficzi-család valóban Erdélyből települt ide. A testvérek már rablógyilkosságért ültek börtönben, a baleset valóban megtörtént, lopott autóval karamboloztak, ekkor halt meg a báty.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése