Talán tíz éve is van már, hogy egyik éjjel a tv távkapcsolóját nyomogattam, hátha találok valami értelmes műsort. 1… 2… 3… 4… 5… 61… sehol semmi. Vissza: 61… 6o… 59… gyorsítok 37… 36…”… Így nem lehet teremteni, ilyen tojáshéj Földet…” 35… 34… Mi volt ez ??? Vissza… Gyorsan…
…”Mért kívánod, hogy két tenyérrel átfogható,
gyerekjáték-koponyánkba egy univerzumot gyö-
möszöljünk? Vagy úgy teszel, mint a
tölgy makkjával, amelybe egy teljes tölgyfát
gyömöszöltél?”
És hallgatom, hallgatom, mohón nyelve a szavak szépségét, elámulva, megbabonázva a gondolat filozófiai mélységétől, érezve minden sejtemben a mondatokat, képeket.
„Úsztál folyóban? Ettél citromalmát? Fog-
tál-e körzőt, téglát, cédulát? Van körmöd?
Élő fára vésni véle kriksz-krakszokat hámló
platánra, míg
megy odafönt, megy-megy a délután?…”- még néhány mondat… és vége. A műsornak is. A színészt nem ismerem. Szerkesztette, rendezte… semmi fogódzó. Milyen műsor volt ez? Hol a rádióújság? Eltűnt. Izgatottan kutatok memóriámban.
Ki írhatta? Mi volt ez? Vers? Próza? Prózavers?
Súlyos filozófia… mintha Babits, leheletfinom megfogalmazás… talán Kosztolányi?
Nem, nem, ismerném, ha ők írták volna. Hát ki? Illyés?- Nem, túl szép a mondatdallam!
Orbán Ottó lehetne… vagy valaki a kortársai közül… Takács Zsuzsa?
Fanyar és lágy, megrendítő és elringató, racionális és kételkedő, impresszionista és, zenei…
A tojáshéj Weöres „tojáséj”-ét hívja elő, de ő nem lehet, más a „hangszín”!
Na, mindegy, nem tudom. Feladom… Szép kis magyar tanár vagy-mondom magamnak. Másnap lerohanom a kollégákat. Fogalma sincs senkinek. Persze nehéz is, hisz csak néhány szóra emlékszem. Istenhez szól, talán. „LÉTED… BLASZFÉMIA”. „Citromalma” „zöldes, édes íz”, A tudat büntetés…
Senkinek nem rémlik semmi. Lassan beletörődöm, de állandóan keresem a verset, eredménytelenül.
Eltelik több hónap.
Osztálykiránduláson vagyok, Szentendrén. Süt a nap, a gyerekek feldobottak. Ülünk a lépcsőn, hamarosan hallom:”Ringasd el magad,
Ringasd el magad, ha senki nincs, ki elringasson, ringasd el magad.”-
Előkerül egy gitár is. A földre egy baseball –sapka, és száll a tér felett a képzelt riport híres dala. A gimi- gálára készült műsorukból rögtönöztek a gyerekek nem akármilyen „színházat". Akkortájt igencsak szokatlan dolog volt ez az utcai szereplés. Csak nyugati filmekben láttunk ilyent.
A „műsor „után szabad program volt. Szemben a térrel egy könyvesbolt csalogatott.
Körülnézek. Versek. Leemelek egy kötetet. Nemes Nagy Ágnes. Jaj de jó! Már régóta szerettem volna tőle egy kötetet, de nem adták ki.
Kinyitom… kinyílik… megáll a szívverésem… 249. oldal…
ISTENRŐL (Hiánybetegségeink legnagyobbika)
Ez az, ez aztán a véletlen! Ez csoda! Ezt kerestem!
Izgatottan pásztázom a sorokat:
„Lásd be Uram, így nem lehet. Így nem lehet
teremteni. Ilyen tojáshéj Földet helyezni az űr-
be, ilyen tojáshéjéletet a Földre, és abba –felfog-
hatatlan büntetésként - tudatot.
Ez túl kevés, ez
túl sok. Ez mértéktévesztés, Uram!”
Nemes Nagy… Hát persze! Miért nem gondoltam rá? De buta vagyok, de süket, hogy nem ismertem fel!
„Léted nem tudományos, hanem erkölcsi kép-
telenség.
Ilyen világ teremtőjeként létedet felté-
telezni. blaszfémia.”…
- vagy mégsem? Elbizonytalanodom. Ki az a nagy varázsló, aki elvezetett a 249. oldalra?
Ahol végig olvashatom:
„…Mért kívánod, hogy két tenyérrel átfogható
Gyerekjáték –koponyánkba egy univerzumot gyö-
möszöljünk?
…
Nem bánnék soha úgy a kutyámmal, mint te velem.
…
Legalább ne tettél volna annyi csalogatót a
csapdába. Ne csináltál volna felhőt, hálát,
aranyfejet az őszi akácnak. Ne ismernénk a vé-
kony, zöldes, édes-édes ízt. A létét. Irtózatos a Te
édes lépvessződ Uram!
Tudod te, milyen a vércukorszint süllyedése?
Tudod te, milyen a leukoplákia halvány kicsi
foltja növőben? Tudod te, milyen a félelelm?
A testi kín? A becstelenség? Tudod-e, hány
wattos fényerővel tündöklik a gyilkos?...
…Van körmöd?
Élő fára vésni véle, kriksz-krakszokat hámló
platánra, míg
megy odafönt, megy –megy a délután? Van
odaföntöd? Van neked fölötted?
Egy szót se szóltam.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése