Sokszor megdöbbenek azon, hogy mennyire megváltozott az ízlésem. Régen csak a modern, sima, lekerekített formák vonzottak, zavart, idegesített a polgári lakásbelső, a terítők, a nippek a sötét tónusú festmények.
Aztán régies bútort vettem, a metszett üvegű szekrénybe aranyozott kávéscsészék kerültek, ólomkristály poharak társaságába. Sose hittem volna magamról, hogy megtűrök egy fehér gipszangyalt a tálaló tetején.
Régen, a szocializmusban, rendszeresen vásároltunk festményeket. A Képcsarnok Vállalat ügynökei jártak a munkahelyekre, iskolákba, s árulták a zsűrizett képeket. A tanárok, valami belső, első generációs kényszerből vették a műalkotásokat –persze részletre.
Valahogy sikk volt „értékes képet” akasztani a falra. Ha szerencséd volt, szert tehettél egy Szász Endrére, vagy más később híressé váló művész alkotására, ha nem, hát nem, de azt tudtad, hogy nem bóvlit vettél.
Ma a falra pillantva elképedek, mi a fene tetszett ezen vagy azon a képen?
Balatoni táj, a felhő rosszul tükröződik, a vitorlás alig felismerhető, víz, ég, felhő a szürke unalmas árnyalatai –kész depresszió!
Vagy a mandolinos csendélet barna-szürkéje! Szürkésfehér korsóban szürke-fekete napraforgók,-depi 2.
Volt egy periódus, amikor az op-artért lelkesedtünk, meg Picassóért. –De ez gyorsan elmúlt. Egy kubista hatású kép jelzi ezt a korszakot.
A modern festészet háromszögei, vonalai, pacnii mára csak mosolygásra késztetnek, távol állnak tőlem. meg a képvásárlás is...
Már nem akarom bizonyítani értelmiségi, igényes vágyaimat, s annyi pénz csak a mesében van, amivel egy aukciósház árverésén érdemes lenne megjelenni. Különben is ízléses lakásdekorációval teli vannak a multik.
Éjszaka –szokás szerint kapcsolgatom a tv-t. Néhány nagyon érdekes képet pillantok meg az egyik csatornán.
Modern, geometrikus, sötétkékes-fekete, piszkoszöld, szürke négyzetek, téglalapok, s mintha egy szalag hurkolódna előttük a térben, vagy inkább hajladozna, tűrődve, hol a színe látszik, hol a visszája, vagy az éle, néha selyem, máskor durva szövésű vászon, vagy függőleges fonalak laza csíkja, amely bizarr formákat ír le.
Mi ez? Dinamikus érdekes, szokatlan, megkapó.
Majd egy portréfilm következik. Megnyerő arcú, 5o- 6o közötti férfi, nőiesen rajzolt duzzadt szájjal, sötét, élénk szemekkel néz a kamerába, kicsit dacosan mutatja be technikáját. Nagy hungarocell-szerű táblát vesz, baloldalra rajzol egy sötétkék keskeny téglalapot. Bekeríti feketével, majd az egész táblát fekete szürke tónusúra festi.
Széles ecsetét, (amilyennel az ablakkeretet mázoljuk) zöldesszürke festékbe meríti, majd egyetlen lendületes mozdulattal „mintát” rajzol a háttérre, s megjelenik a térben lengő, tekeredő szalag, hol egész ecsetszélességben, hullámzik, hol élére fordul, s a fonákját mutatva, kanyarodik, omlik tovább, majd ferdén, oldalt kifeszülve folytatja útját.
Nincs két egyforma mozdulat, csík, forma, irány, arány. Él, mozog, kifejez, sejtet… nagyon érdekes. Az élet, a létezés lendülete?
Ki ez az ember? Mintha már láttam volna.
Műsor vége: Nádler István portréfilmjét látták.
Napokig motoszkál bennem a név, a képek.. Kellene egy ilyen szalagos kép… Rég nem éreztem vágyat műalkotás után! Elhessegetem a gondolatot. Minek? Mindjárt véget ér az élet. Kit érdekel ez rajtam kívül? Biztos túl sokba kerül. Kelekótya ötlet, mint az észt fürdődézsa! Nyugi mami –mondom magamnak. Kész! Lezárom!
Eltelik egy -két hónap.
Pesten vagyok a Líra könyvesbolt akciós kiárusításán. Könyv, könyv, könyv egymás hegyén, hátán. Nincs tematikus sorrend, nincs ábc, értékes és szemét vegyes halmokban, hegyekben áll egy óriás hodályban.
Úr Isten! Ebben az országban mindenki ír. Mindenről, mindent, minden szempontból megközelítve. Várak, hegyek, állatok, szakácskönyvek és képregények, Ady –tanulmányok és lektűrök, Illyés és Vass Albert óriási halmokban, nyelvkönyvek és horoszkópok, Talmud és Biblia, mesekönyvek, versek, képes albumok, történelmi regények, memoárok és kötelező olvasmányok… lebutított változatai… beleszédülsz! Ki veszi meg ezt a sok könyvet? KI ad ki ennyi könnyet?
Na, mindegy! Nézzük! Élvezettel keresgélünk. Egy-két óra elteltével televálogattuk kosarainkat, 2oo, 4oo, 6oo Ft-os könyvekkel. A pénztár előtt hosszú sor áll. Várunk. Unalmas. Megfordulok, nézelődök.
Mellettünk embermagasságban áll Magyarország atlasza, odébb hatalmas piros borítós könyv: Josef Ŝkovoreczkŷ: Csoda. A színes hegy tetején egy sötétkék, majdnem fekete nagy könyv… odahajítva. Poros, …mintha penészes lenne…Újra és újra odafordulok. Vonzza a szemem a fekete-kék könyv…a piros „csoda”-halmon.
Megnézem. Mi lehet ez? A borítója hiányzik. Kinyitom középtájon, és ott tekergőzik előttem Nádler szalagja, a sötétkék alapon a szürke csík, és még egy és még egy. Forgatom a könyvet. Apró betűkkel a cím: Hegyi Loránd, Nádler István. Ilyen nincs! - visítok fel. Ez a könyv megtalált engem! Ezek a képek… akarnak hozzám jönni! Ez tényleg csoda! (Bedobok egy piros borítós könyvet is a kosaramba.)
Így lettem Nádler-képek tulajdonosa-egy album és a véletlen segítségével.
Ui..
Az interneten olvastam, hogy Virág Judit galériájában rekord áron (ár. 9.5oo.ooo-ért) kelt el egy kortárs festő, Nádler István képe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése