Szokatlanul meleg őszünk van. Nem az a nyarat idéző, fülledt hőség, hanem langy szinte melankolikus hangulatot árasztó. A fák még zöldek, a fűben jelzi két-három sárgás, zsugorodott levél, hogy valami már elindult. A kert felől édeskés gyümölcsillat száll, elő-elővillan egy fényes sárga körte, amely eddig megbújt a lombok között, s mint egy reneszánsz festményen, két bordó-piros sárgarajzolatú pillangó telepedik mellé, s finom ritmusban inognak, remegnek a hímporos szárnyak a délutáni napsugarak bágyadt fényében. Tobzódnak a színek. Az udvar élénkzöld gyepén fehér kerti szék a félárnyékban, apa újságot olvas, barna-fekete terrier ül mellette füleit hegyezve, parancsra várva. (Kis asztalkán talpas pohárban sötétvörös bor csillog.)
- Az előbb jöttem fel a kertből, a málnást próbáltam rendbe tenni, csupa karmolás a karom, lábam, ruhám teli van a vadmuhar ragadós termésével. Gyorsan rend beszedem magam, s én is olvasok egy kicsit. – gondoltam.
A teraszra telepedtem, s épp próbáltam felidézni, hol is járok a könyvemben (Darvasi László: Virágzabálók), amikor a kutya őrült ugatással a kapuhoz rontott. Egy 30 – 35 év körüli fiatalember közeledett, térdnadrág, kopott póló, papucs, tétován felemelt kezével intett, köszönt, elöl 2 – 3 foga hiányzott.
Odaléptem. A fogorvost keresi? – kérdeztem. (Szomszédunk egy fogorvos házaspár, őket szokták keresni.)
Nem, nem… a testvérem… tudja meghalt autóbalesetben. Itt a hatoson. Rögtön, ahogy kimegyünk. Ott a keresztje. Az interneten is rajta volt. Egy kamion vitte el az autó tetejét, leborotválta. Szeretnék valamit adni neki, ami megmarad, legalább addig, amíg én kiérek Németországba. Holnap megyek Németországba. Ott dolgozom. Valami emléket akarok…
- És mit szeretne tőlem? (Gondoltam pénzt kér, szoktak jönni ilyen „kéregetők” – hajléktalanok.)
- Én, én egy olyan, valami váza-félét.
- Mit?
- Váza… és virág, hogy odategyem a keresztjéhez.
- Ki maga? Hogy hívják?
- Ferenc.
- Paksi?
- Igen! Németországba megyek, a bátyám 43 éves volt.
- Hogy kerül ide a mi udvarunkba?
- Itt voltam a szomszédban, mondták, hogy itt van virág.
- Engem a Jóisten mindig megsegített. Kimentem Németországba, egy szót sem tudtam, de mutattam, hogy éhes vagyok és adtak. Ma már én adok másnak is. A Jóisten…
- Vallásos?
- Igen. Jehova tanúja vagyok.
- Na, én nem hiszem el, amit itt hazudozik! . Mondja, hogy mit akar, és menjen el. Mi a vezetékneve?
- Ficzi, Ficzi Ferenc.
- Ez nem paksi név.
- Nem Erdélyből jöttünk ide. Én egy kis virágot szeretnék valamiben odavinni a keresztje mellé.
Felkaptam egy műanyag virágcserepet a kút mellől, kiástam egy kis fehér Margitvirágot, a cserépbe tettem, meglocsoltam.
A férfi állt a kapunál. Várt.
Apa nyugodtan olvasgatott, nem figyelt ránk.
- Tessék! Így képzelte?
- Igen. Jaj, de szép! Kiviszem a keresztjéhez. Ugye ez megmarad? Egy alátét nincs?
- Én engedelmesen visszafordultam, kerestem egy alátétet, hogy ne csepegjen a cserépből a víz a csavargó kezére.
- Tessék! Na, Isten áldja!
- Köszönöm-köszönöm én csak… a Jóisten áldását kérem majd… motyogta hátrálva, bamba mosollyal.
A kutya vicsorogva ugatott mindvégig, s próbálta a kapu alatt kibújva elkapni a lábát.
- Ki volt ez? Mit akart? – kérdezte apa.
- Nem tudom. Vagy egy őrült, vagy egy részeg, vagy egy kábítós, vagy egy betörő, aki körül akart nézni, vagy egy szerencsétlen ember.
- Mért álltál szóba vele. El kell zavarni az ilyent!
Nem tudom. Virágot kért, a meghalt testvérének, adnom kellett neki. – Pedig csaknem biztos, hogy hazudott. Meg kellene néznem, hogy ott van-e a kereszt mellett a Margit-virágom.
A Ficzi-család valóban Erdélyből települt ide. A testvérek már rablógyilkosságért ültek börtönben, a baleset valóban megtörtént, lopott autóval karamboloztak, ekkor halt meg a báty.
- Felzaklatott az eset. Nem láttam már idillinek az őszi délutánt. Dühös voltam magamra. Egyre gyakrabban fordul elő, hogy váratlan helyzetben bután viselkedek. El kellett volna zavarni ezt az embert. De valahogy halál… Erdély…kiszolgáltatottság…megsajnáltam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése