A gimnáziumban

A gimnáziumban

( Kalocsa 1960-64)

A mi időnkben három középiskola volt Kalocsán. A régi piarista gimnázium épületében az I. István- fiúgimnázium, a hajdani papi szeminárium helyén a Mezőgazdasági Technikum, és a bíróság mögött, eldugva, a hosszú, alacsony épület mellékutcára néző ablakokkal, a Leány gimnázium. A másik utca felől magas téglakerítés zárta el a külvilágtól. Nekem, akkor régen hatalmasnak tűnt a gimi udvara. Minden szünetben ide kellett levonulni az osztályoknak. Humán és reál párhuzamos képzés folyt, s a 8 osztály közel 300 tanulója itt sétált, ette tízóraiját, nevetgélt, izgult… Rengeteg egyforma lány, fél lábszárig érő, rossz szabású fehér galléros kék vászon iskolaköpenyekben. A legombolható gallért hetenként kétszer kellett mosni. .Legtöbben 2 copfot viseltünk, főleg a falusiak. A városi lányoknak, meg a 3.-4. osztályosoknak már le volt vágva a haja, s dauerolt Greta Garbo frizurát viseltek.            Csengőszóra újra sorakoztunk, osztályonként, kettesével. A nagyszünetben volt a hirdetés. Fő témája, hogy kinek kell jelentkezni ½ 2-kor az igazgatói irodában. Mindenért jelentkezni kellett. Ha késtél fél percet, ha látott egy tanár diáksapka nélkül az utcán, netán csókolózni az Érsek-kertben, ha nem köszöntél valamely tanárodnak a városban, ha fekete harisnya volt rajtad, vagy… ha színes!(Mindig azt volt tilos hordanunk, ami épp akkor divatos volt. )Aztán felvonultunk, osztályonként. Az igazgató úr ott állt a felső udvaron. Fényesre lapított, fekete, félrefésült hajjal, az alacsony, köpcös emberekre jellemző egyenes testtartással. Kicsit kényszeresdett, talán gúnyos mosoly bujkált a szája sarkában, és szemét mindig szűkre húzva elégedetten kémlelte alattvalóit. Mi meg lecsapott fejjel siettünk el mellette, pisszenés nélkül. Néha oda-odaszólt valakinek:

„Miért nem húzott –kérem-zárt cipőt, már hideg van”-„holnap nem akarom fekete harisnyában látni”… kérem! A fél tanári kar ott állt mellette, szívélyesen mosolyogva. A „diri „a rendszer embere”- így tudtuk, mindenki félt tőle, a tanárok is!

            Bevonultunk a kopottas terembe. Kezdődött az óra. Címer, faliújság, néhány reprodukció. Dátum a táblán, jelentés, felelés, magyarázat, összefoglalás… időnként dolgozatok. Nem emlékszem magatartási balhékra. Jó kislányok voltunk. Esetleg kicsit beszélgettünk az óra alatt, leveleztünk, vagy horgoltunk a pad alatt az éppen készülő csipketerítő kis csillagocskáit. A gimi jó színvonalú iskola volt, úgy gondolom. Felkészült, lelkiismeretes, kedves tanárok tanítottak bennünket. Sok szóbeli feleltetés volt. Minden órán. A dolgozatokat pontosan, rövid idő alatt kijavították. Ha valami tévedést vettünk észre a javításban „udvariasan” lehetett „reklamálni”, kérdezni. Meghallgatták a véleményünket. A tanárok mindenkit név szerint ismertek.

Az igazgatóhelyettes, Varga Gábor bácsi (lehetett vagy 40 éves) öregnek tűnt. Ősz hajú, arisztokratikus külsejű, egyenes tartású, szikár, fanyar ember volt. Történelmet tanított. Én egy kicsit tartottam tőle. Nem lehetett tudni soha, hogy mit gondol rólad. Mindig hosszan, sokáig nézett az emberre. Rendes volt velünk, de úgy tűnt nem érzi igazán jól magát a bőrében.

 Ironikus megjegyzést tett mindenre. Igazságos volt és szigorú. Tudtuk róla, hogy utálja a rendszert. Nem nagyon „ereszkedett” le hozzánk, csitrikhez.

Osztályfőnökünk- fiatal lány- szép, szőkés matematika tanárnő lett. Alliteráló neve- Varga Veronka-tetszett nekünk. Halkan és gyorsan beszélt, egy csöppet pöszén ejtve az „sz” hangokat. Szeretett bennünket és mi is őt. Mindenáron férjhez akartuk adni. Nagy Gyulát, a magyar tanárt szemeltük ki neki. Szerintünk összeillettek volna. Gyula középtermetű, ferde metszésű, szúrós barna szemű fiatalember volt, fényes, göndör, fekete hajjal. Kicsit dacos, duzzadt gyűrött ajka a fiatal József Attiláéhoz hasonlított. Lázadó egyéniség volt. Suttogták róla, hogy 56-os és a diri utálja, ki akarja rúgni! Nagyon jó órákat tartott. Nem a tankönyv sematikus szövegét tanította, hanem amit ő talált igaznak. Élményt nyújtott, minden órán. Beszélt, mesélt, elemzett. Megtanított bennünket jegyzetelni, gondolkodni, felismerni a szépet. Megtaláltam a középiskolás füzetem. Minden ül ma is, amit elmondott. József Attila számára a szenvedő, gondolkodó ember volt, nem a „proletárköltő”. Miatta lettem magyar tanár! Pontosabban a Mario és a varázsló miatt! Olyan szenzációsan emelte ki Mario lázadását a tudatát befolyásoló Cipolla ellen, hogy úgy éreztem… igen. Én is ezt akarom csinálni… így… Tettem is (talán) 38 éven át.(Pedig eredetileg orvosnak készültem)

Szóval Nagy Gyulát szántuk az osztályfőnökünknek, de ő másként döntött. Mi voltunk az első kísérleti politechnikai osztály: 5+1-így hívták. 5 nap tanulás, 1 nap munka. Ekkor volt ideológiai cél a munkára nevelés. Pld. „ Trágyát tapostunk be melegágyba” Palántát válogattunk, gyomtalanítottunk szombatonként. A politechnikát egy mezőgazdasági mérnöknő, Maca tanította. Olyan volt, mint a neve. Durva vonású, nagyhangú, mély orgánumú, de nagyon vidám és kedves „civil „nő. Sugárzott belőle az életerő. Kacagása betöltötte az ódon falakat. Fürge, gyors észjárású, aranyos ember volt. Nem érdekelték az iskola merev szabályai, nem félt senkitől. Szinte a barátnőnk lett. Egyszer kilopta nekünk a kémia szertárból a röpdogákat, hogy kicsit belejavíthassunk, mert nyafogtunk neki, hogy milyen rosszul sikerült mindenkinek. Alig tudta visszacsempészni. Majdnem balhé lett belőle. Nos, a finom lelkű magyar tanárunk őt választotta. Mi nagy „bölcsen „, nagy gonoszul megmondtuk Macának, hogy egyáltalán nem illik Gyulához, hagyja békén! A Varga Vera való hozzá! Ő nem sértődött meg, nevetve fogadta tizenéves tanítványainak bírálatát:

„bolondok vagytok ti, lányok!- zárta le az ügyet, s hamarosan összeházasodtak. Boldogan éltek, 2 szép gyermekükkel sokáig.

            Szépséges osztályfőnökünk egyedül maradt, s két év után hazaköltözött szüleit ápolni, s Baján tanított tovább. Elsirattuk romantikus lányosztály módjára, s végig leveleztünk vele, s jött az új osztályfőnök, Bartek tanár úr. Én viszolyogtam tőle. Hallgatag, rideg, szigorú, komor ember volt. 30-35 éves lehetett. Már akkor nagyon jó tanárnak tartották, de a külseje taszított. Kopasz, szeplős-vörös rezzenéstelen arcára emlékszem. Apró szemeinek fehérjét vérerek hálózták be, fémkeretes szemüvege ridegen csillogott. Első perctől kezdve rettegtem tőle. A hallgatásától, a halk, fakó hangjától, a merev nézésétől. Hamarosan azt hiszem ő is utált engem. Túl talpraesett, túl magabiztos, túl nagyszájú voltam neki. Ő meg túl titokzatos, túl távolságtartó, túl szűkszavú nekem. Nem voltam nagyon jó matekból. De ötöst akartam. Rengeteget kínlódtam, gyakoroltam, de majdnem mindig 4-est adott, néha 4/5-öt. A vezetéknevünkön szólított bennünket: „ Földényi jöjjön a táblához” – majd szívbajt kaptam. Néha sikerült megoldanom a legnehezebb példát is, máskor elvétettem egy apróságot, s ugrott az ötös. Sosem segített. Egy hajszálnyit sem. Nem is rontott. Úgy éreztem, a szegényebb parasztlányokat kicsit jobban segítette. De ez nem biztos. Pedig igyekeztem a kedvében járni. Jelentkeztem hozzá rádiós szakkörbe is. Meg akartam felelni neki mindenáron. Nem nagyon sikerült, úgy éreztem! Negyedikben, évvégén 4-est adott. Ez az egy négyesem volt. De megbosszultam!

Az érettségit „csakazértis” megcsináltam 5-re. Írásbelit is, szóbelit is. Valami hajtott, hogy kitűnő legyek! Ma már magam sem értem, hogy miért? Na, a gyermekeim ezt a „gént” nem örökölték!

Később Bartek tanár úr lett a röplabdaedzőnk. Valahogy ekkor sem kerültünk közelebb egymáshoz. Talán egy kicsit. Igaz, a röpiben is 4/5 voltam. Nem igazán tehetséges, de jó.

Mindenből egy kicsit jobb voltam az átlagnál, de kiugró tehetségem semmiből sem volt. Vagy nem volt, aki észrevegye. Jól szavaltam, de csak néha nyertem szavalóversenyen. Jól rajzoltam, de nem igazán tehetségesen, jól sportoltam: magasugrás, távolugrás, futás, súlylökés. az első háromban voltam, minden versenyen. Kislabdát hajítani, rúdra, kötélre mászni viszont nem tudtam. Gyakoroltam, mint az állat, lejött a lábamról a bőr a kötélen. Éva néni megsajnált és adott egy négyest a mászásra.

Éva néni tesi tanárunk volt. Különös, furcsa, 40 év körülinek tűnő szép nő. balatonalmádi úrilány. Büszke, egyenes tartású. gyors léptű. A fiatal Bara Margitra hasonlított. Örökké edzést tartott, a tornateremben élte le az életét. Mindig nadrágban járt. Nem sokat tudtunk róla. Két kisgyereke sokszor vele volt a tornateremben. Ő vitt bennünket röpi versenyekre, s állandóan „viselkedni” tanított: Hogy kell állni, ülni, enni, bemutatkozni, kérdezni. Mintha a diri nem nagyon kedvelte volna, s Éva néni sem őt. Nem lehetett nagyon boldog élete. Egyszer arról beszélgettünk, hogyan kell párt választani. Akkor ezt mondta: „Én azt hittem hasonló családból kell választani, mint amilyenben éltem. Én úgy választottam, hogy a férjeméknél még az étkészlet és a szalvéta is olyan volt, mint nálunk otthon.- Mégis rossz lett minden”

Többet sosem beszélt a férjéről. Nem is láttuk soha. Egyszer meghívta a röpi csapatot Almádiba. Nagyon szép nagypolgári villára emlékszem, nem tudom, hogy övéké volt-e ekkor, vagy csak megmutatta, hogy itt élt gyermekként. Szomorú, elvágyódó, titokzatos nő emlékét hagyta bennem. Visszatérve Bartek tanár úrra: Egyszer, úgy 25-30 éves érettségi találkozón megkérdezte: - És Földényi, szereti-e az olyan diákokat, amilyen maga volt?

-          Miért én milyen voltam tanár úr?

-          Még be sem fejeztem a mondatomat, amelyben javasoltam valamit az osztálynak, maga már nyújtotta a kezét, s majd kiesett a padból, hogy „de tanár úr…” ez azért nem jó, az azért nem jó… s jött az ellenvélemény, s az osztály maga mellé állt.

Igen, kedves Bartek tanár úr (akit felnőttként már mindig megértőnek és közvetlennek találtam, sőt, mintha szeretett volna, s én is megszerettem őt) jelentem önnek ott, az örök vadászmezőkön, ahol most csendes mosollyal pillanthat ránk, kicsit morcos vonással a szája csücskében, amiért megzavarjuk 2 példa között,- jelentem: én szerettem azokat a tanítványaimat, akiknek volt ellenvéleménye, s el is merték mondani. Szerettem a nyílt, nagyszájú, lázadó diákokat, s inkább a csendesek, hallgatagok idegesítettek. Sunyinak hittem őket és néha talán igazságtalan voltam velük, mint ők velem, mert erőszakosan azt akartam, hogy megnyíljanak. ( Mint Ön, hogy elhallgassak) Mind hibáztunk! Ki így, ki úgy! „ Kit anya szült, az mind csalódik végül „Vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni”De az idő mindent megold. A körülmények legyőznek bennünket. Mára csak szeretetet és tiszteletet érzek a tanár úr iránt.

A biológiát Ilonka néni tanította. (kb. 40 éves) Kicsit apácás külsejű, vékony, csinos asszony. Sötét ruhákban járó, mosolygós nő volt, enyhén hadarva beszélt.

Szép színű, halványlilás rúzs volt keskeny ajkain, nyugodt, derűs órákat tartott. Szeretett bennünket s mi is őt. Soha semmi különös nem történt az óráin. Sokat, csilingelve nevetett. Értékelte a biológia füzetekben a szép rajzokat a növények metszeteiről, termésekről, gyökerekről. Növénygyűjteményt, bogárgyűjteményt készített nekünk. Szerettük a tantárgyát, az óráit.

Tóni bácsi (lehetett 50 éves) pocakos, kopaszodó, csendes humoros ember volt, a kémia tanárunk. Szórakozott egyéniség, kék munkaköpenyben. Imádta a kísérleteket, de mindig rettegett, hogy felrobban valami vegyszer és megsérülünk. Mindig hessegetett bennünket távolabb az asztaltól: menjenek, kérem távolabb. Kísérlet előtt feltette „sas „orrára múlt századi, lötyögő napszemüvegét feje búbján 2-3hajcsimbók lengedezett, amelyeket izgatottan simított hátra, miközben sistergett, lobbant, párolgott a sok szúrós szagú gáz, gőz, s ő ijedten ugrált jobbra-balra. Írtunk róla egy csasztuskát. Mivel mindig azt kérdeztük tőle nagy gonoszan:

Tanár úr, ez robbanhat? Tanár úr, az robbanhat?

Válasza a dal szerint:

„ Persze kérem. minden robban

Még a kapanyél is tán

Mondja Tóni bácsi bátran,

S a bátorsága inába száll”

Jó buli volt minden kémia óra.

Radics Éva néni híres szépasszony volt a gimiben. Nagyon elegánsan öltözött. Barna göndör fürtjeit rendszeresen kezelte a fodrász. Mindig bájosan mosolygott. Kicsit kancsalított mosolygás közben, de ez inkább csak szexepilje volt, nem bántó. Vastagon csillogott a rúzs a száján, körmei mindig szépen lakkozva, hosszú ujjú kezével sokat gesztikulált. Kedveskedett, csacsogott, édes-bájos nő volt. tetszett a tantestület férfitagjainak, mindig körüldongták. Történelmet tanított, amolyan nőiesen! Nem nagy átéléssel!

Gárdos tanár úr alacsony, félrefésült szőkés-vörös hajú, gyorsmozgású, kicsit hadarós ember volt. Kortalan. Mindig barna öltönyben járt, ing, nyakkendő.

Úgy tudtuk „ellenzéki”. Naná! Hiszen németet tanított. Néha szidta az oroszokat. Jó szándékú tanár volt. Élvezte, hogy a sok falusi lányka kezdett németül kotyogni! Mindenkinek egy kicsivel jobb jegyet adott, mint amit érdemelt.

Ő volt az egyetlen férfi tanár, aki már „nőként” is nézett bennünket! A szebb lányokat talán jobban kedvelte! Néha kicsit megsimogatta az arcunkat, hajunkat. Haragudtunk érte!

De azért jól megvoltunk vele. Ma is megélek azzal a némettel, amit tőle tanultam. Egy kis csoport volt az osztályban, aki általános iskolában nem tanult oroszt. Közéjük tartoztam. Mi a kezdő csoportba kerültünk, ahol 1 év alatt meg kellett tanítani nekünk a felső tagozatos orosz tananyagot, hogy folytathassuk a gimit.

Lengyel Pista bácsi képes volt erre! Nem volt tanár a foglalkozása. Orosz tolmács volt a háborúban, vagy hadifogoly és ott tanult meg, ilyeneket beszéltek róla. Magas, szikár, keskeny arcú, nagyon fehér bőrű „öregember”-volt. Ma is látom: áll a katedrán, felemeli a kezét magyarázat közben, s szinte átvilágít az ablakon bejövő fény a tenyerén, mintha Csontváry Prófétája lenne. Halk szavú, kedves ember volt, áradt belőle a szeretet. S mi cirill ABC-t tanultunk, szavakat, ragozásokat. Nem osztályozott, mégis tanultunk nála. A sors fintora, hogy orosztanár lettem, s áldott emlékű Lengyel Pista bácsi „mondókáit „, amelyek az orosz főnévragozást rejtik, fél Tolna megye fújja: kakukk som-e? Ürge moly-e? S a rajzokat is Pista bácsi figuráival adtam tovább a paksi gimiben, ahol sokáig orosz tagozatos osztály is működött.

A következő szeptemberre úgy tudtunk oroszul, hogy mehettünk a haladók közé. Nem akárki lett a tanárunk, hanem „a” Juhász Magda! Olyan volt, mint a neve. Mély hangrendű, de dallamos. Kövérkés, „lompos”, koromfeketére festett hajú nő. „ Vénlány”-mondták akkoriban minősítésként. Szerintem nem volt 35-nél több. Én 55-nek gondoltam. Lefittyedő, elégedetlen, morcos száját aránytalanul nagyra rúzsozta élénkvörös rúzsával, amely mindig elmaszatolódott egy kissé valahol. Sötét szemei mélyen ültek, vibrálva „radarozott” egyfolytában. Fekete szűk szoknyát hordott, amely alól hol itt, hol ott kandikált ki a kombinéja. Túl nagy mellei ki-kibuggyantak a kicsit kinőtt ingblúzból. Nagyhangú, erőszakos mérges szemöldökű, de jókedvű, jó humorú nő volt. Nyerítve kacagott, hadonászva a kezével. Sokan féltek tőle. Én nem! Első perctől kezdve szimpatizáltunk egymással. Talán szeretett is. Én is őt.

Nem tudom volt-e tanári végzettsége? Ö betűvel parasztosan beszélt. Jó hangosan, ordítozva, gyorsan kérdezte ki az óra elején a szavakat. Akire rákiáltott rájött a hasmenés! Ma is hallom: „Bükszögi” Bükszegi Cecília a szép dallamú nevét durvította tájszólással. Ugyanakkor nagyon el tudott lágyulni.

Apró ajándékokat vettünk neki. Névnapjára csokoládét, nőnapra virágot. Azt hiszem, nagyon vágyott a szeretetre. Szégyenlősen lehajtotta bozontosra tupírozott fejét, majd összevont szemöldöke alól felnézve: „jaj, lányok, nem köllött vóna”- mondta félszeg mosollyal s durcás száját még jobban lebiggyesztette. Ilyenkor nem feleltünk. „de dógozni azér köl! Nem lógunk ám! Nem fizetötök le”- s vettük az új leckét, vagy énekeltünk oroszul: „Kalinka, kalinka…”

Nekünk elég volt, hogy a felelést megúsztuk. Később az érettségi találkozókon mindig nagyon örült nekünk, „szerbusz, Veronkám” hallom a hangját, s már nem értem, miért is féltek tőle oly sokan. Legutóbb még eljött a találkozóra is. Az ízlés nem változott az évek során. A rúzsa színe sem. Remélem él még, a 45 éves találkozónk közeledik.