Két búcsúzás

1.

A buszpályaudvar szokásos életét éli. Belföldi és nemzetközi járatok indulnak, érkeznek.

Fülsértő mondathangsúllyal harsogja az időpontokat a hangosbemondó.

Téli este van. Sötétedik. Ez az utolsó járat a déli országrész felé. A járdán, a busz ajtaja előtt húsz-harmincfős embercsoport toporog.  Főleg diákok. Hangoskodva mesélik napi élményeiket.

Felgyulladnak a pályaudvar reflektorai. A környék háztetőin szikrázva világít a hó. A színes neonreklámok körül sejtelmes párafelhők gomolyognak.

És jönnek… Minden vasárnap este látom megérkezni őket.

Idős hölgy karol egy öregúrba. Régimódi, de jó minőségű műszőrme félbundát visel, drapp kalapja alól kikunkorodik egy szőkére festett hajtincs. Barna nadrág, kényelmes félcipő, amolyan gyógycipő féle a lábán.

Az arca nem csúnya, de hervadt. Hajlott orrán a kelleténél több a púder, rúzsa régi-vörös.

Elégedettnek tűnik.

A férfi elhasználódottabb. Elegáns, régi szabású felöltője alól világos ing, nyakkendő villan elő. Csinosra öltözött. Kalapja divatos, új szerzemény lehet.

Hozza a nő táskáját. Megállnak a tömeg szélénél. Nem szólnak egymáshoz egy szót sem. A nő lehúzza kesztyűjét, és megfogja az öregúr kezét. Láthatóan megszorítja. A férfi mosolyog.

Így állnak szó nélkül a busz indulásáig. Kissé összetámaszkodnak.

Durva hang hasít az idillbe, nyílik az ajtó, „Az elővételeseket kérem.” „Ezt a nagy táskát miért nem tették a csomagtartóba?” Ne álljon meg mindenki itt elől, tessék hátrébb menni!” A sofőr bal lábas ma. Kis tülekedéssel felszállunk.

A néni az ablak mellé ül. Párja /szerelme, barátja/ a szemével keresi, majd egész közel lép a buszhoz. Néz be az üvegen át. Néha felemeli a kezét, int. Szomorú. Elhagyatott. Percek telnek el. Újra int, tétova mozdulata a levegőben marad. A busz elindul.  Nyögve, recsegve verekszi át magát a fagyos hóbuckákon. A férfi jön mellettünk a járdán óvatosan. Fel-felemeli kissé görbeujjú, fehér kezét.

Mielőtt legördülünk az Üllői útról, piros lámpát kapunk. Nagy a forgalom. Száguldoznak az autók. Sokáig állunk. Kinézek az ablakon. Ott áll a kereszteződésben az öregúr és integet, integet. A hölgy nem néz arra. Ekkora teljesítményt nem várt kedvesétől. Szeretnék szólni neki, de nem teszem.

Arra gondolok, hogy a lélek szabad csak a test öregszik meg.

Ők talán egy hét múlva újra találkoznak. Ha megérik.

Búcsúzás 2.

Tavaszi este a pályaudvaron. Újságárusok színes standjai mellett hömpölyög a tömeg.  Gyümölcshegyek kínálják magukat: narancs, banán, eper. A csillogó üvegpalota egyik sarkában épp egy hajléktalan akar bevackolódni, de az egyenruhás őrök szempillantás alatt kitessékelik. Fel- le, fel- le halkan surrog a mozgólépcső.

Orgonaillatot hoz valahonnan a szél. Szokatlan itt a benzinbűzben.  Bizarr, világoskék, új busz áll az indulási helyünkön. Kisebb csoport toporog mellette.  Öt, hat perc lehet az indulásig. Kicsit szorongok, nem volt időm megvenni a jegyem. Lehet, hogy nem lesz ülőhelyem.

„Jó estét! Nyitom! … Tessék betenni a csomagokat. Bocs ... bocs… bocs… - verekszi át magát a sofőr a tömegen.  Magas, kissé fakó arcú fiatalember, negyven körüli, elegáns sötét öltönyben, fehér kihajtott gallérú ingben, mintha tánciskolába készülne. Mosolyog. Gyors mozdulatokkal lezárja a busz csomagtartóját, indul az ajtóhoz. Az emberek mozdulatlanul állnak.” Bocs… bocs… bocs… sasszézik tovább közöttük.

Felugrik, s már adja a jegyeket váltja a pénzt, kedvesen válaszol. Nyújtom a nyugdíjas igazolványomat, rám mosolyog, és nem pecsétel. Tavasz van!

Tizenhét év körüli lány fészkelődik az ablak mellé. Kissé kövér, alacsony, csúnyácska.

Feketekeretes szemüveget visel, seszínű haja válláig lóg, feje búbján egy csutak összegumizva az ég felé meredezik.  Rövidke szoknyája alól vastag formátlan térdek gömbölyödnek ki. Steppelt dzsekije még testesebbé teszi. Morcosan néz maga elé. Jobb kezén valami kötés látszik, vagy fásli. Dühösen kotorászni kezd a táskájában. Végre megtalálja a telefonját.

Ekkor valaki megkocogtatja a busz ablakát. Én is oda nézek. Sovány, hajlott hátú, szemüveges fiú mosolyog bíztatóan a lányra. Hosszú haja csapzottan keretezi keskeny arcát, hegyes állát. Valamit mond, de nem hallani. Megkezdődik a pantomim.

Fejét félre hajtva, száját pityergőre húzva mutatja, kedvesének, hogy szomorú. Kezét felemelve, nagyon lassan hajtogatja be ujjait. Lassított integetéssel búcsúzik. Majd lázasan nyomkodni kezdi mobilját, és az ablakhoz tapasztja, hogy a lány elolvashassa.

Nézik egymást. A lány tekintetét nem látom, de a fiú ellágyult vonásokkal, párás szemmel mered az ablakra. Most hirtelen ötlettel viharvert hátizsákjában keresgél.  Egy kicsit gyanús színű, gyűrött, de valaha fehér zsebkendőt húz elő. Mókásan legyezgetve integet vele, mint régen a lányok, ha indult a katonavonat.  Nevet, szemét hunyorgóra szűkítve, és lobogtatja a zsebkendőt.

A busz motorja felmordul. „Indulunk!” – kedveskedik a sofőr.  A fiú két tenyerét a szája elé teszi, gyors, apró puszikat lehel belé, és fújva küldi a lány felé. Majd mutató és hüvelyk ujjai segítségével szív alakot formál, mint a divatos reklámban az óriásplakáton, cuppant, s a szíven átfújja az utolsó puszit. A busz lassan, elegánsan gördül ki a pályaudvarról. A fiú szalad mellettünk, és integet. Eddig csak derékig láttam, a sötét színű dzsekijében, most előbukkant a folytatás. Magas szárú, fűzős bakancsába be van tűrve buggyosra húzott nadrágszára. Elég mókás. Pipaszár lábak, ormótlan cipőben. A szokásos piros lámpa… várakozunk percekig az Üllőin.

Aha! Futva közeledik a fiú. A járdaszigetre ugrik, már csak egy hagyományos integetésre van idő, s a busz egy balkanyarral véget vet a búcsúzkodásnak.

A lány unottan dugja fülébe az mp 3 dugóját.

A körülmények mindig legyőznek bennünket, nem segít se szív, se ész állapítom meg magamban sokadszorra.