Irma regénye
Irma furcsa világból jött. Börtönőr volt az édesapja, Állampusztán laktak a börtön területén. Egyszer jártam náluk. Félelmetes, számomra ijesztő világot láttam ott. Szögesdrótok, rácsos ablakok, bekerített sportpályák. Mindenütt csíkosruhás emberek. Meneteltek az udvaron kettős oszlopban, mellettük egyenruhás, fegyveres őrök. Mások éppen röplabdáztak, persze felügyelet alatt. Hívtak bennünket, hogy álljunk be játszani. Én féltem. Irma bátorított. Izgalmas volt, és visszataszító is egyben. A nagy, szürke börtönépületek mellett sorakoztak a börtönőrök szolgálati lakásai. Egyforma, takaros kis családi házak, előkertekkel –Elit börtönök. Itt nőtt fel Irma, neki minden természetes volt. Nagyon szoros családi kötelékben éltek Anyukája, mosolygós, kerek képű, kövérkés, szőke kontyos néni, nagy szeretettel fogadott. Apukája alacsony, mokány, fekete férfi –egyenruhában- volt. Kicsit tartottam tőle. Irma húga kerek arcú, nevetős, cserfes szőke kislány volt. tiszta anyja, míg Irma fekete szúrós szemű, hallgatag, mint az apja.
A börtön zárt világa nekik természetes volt. A sok rosszarcú, csíkos sapkás ember is. Nekem riasztóan idegen, hátborzongató. Irma a fegyelemből, a zártságból jött, én a szabadságból, a nyitottságból. Minden ellentétes volt bennünk. Talán ezért izgatott, vonzott engem ez a titokzatos, idegen kislány. Addig mesterkedtem, amíg a bizalmába nem fogadott. A barátnője akartam lenni, a támasza a kollégium nyüzsgésének magányában. Sajnáltam, mert láttam, hogy szenved, nem értettem, miért sír éjszakánként. Testvérként szerettem, hiszen mindig testvérre vágytam.
Azt hiszem, ő is szeretett, de csak annyira, amennyi szeretete maradt a szülei, és a húga iránti várakozásai után.
Tűz és víz voltunk. Irma pontos, precíz.
Én nagyvonalú, szertelen.
Ő hallgatag és megfontolt, én szószátyár és meggondolatlan.
Valószínűleg jó hatással voltunk egymásra.
Én tartottam tőle. A véleményétől, az értékítéletétől, a haragjától. Nem tudom, ő mit gondolt rólam, mit érzett velem kapcsolatban, de éjjel-nappal együtt voltunk, mint a testvérek. Délelőtt az iskolában egymás mellett ültünk, délután a kollégiumban, egymás mellett volt a fehér vaságyunk a húsz személyes hálóteremben.
Másodikban már könnyebb volt a lelke Irmának, mert a húga is kollégista lett. Én féltékeny voltam a húgára, meg irigy, hiszen most már mindent háromfelé osztottunk. A szeretetet is.
Irma tanult, ha tehette, utazott haza Állampusztára, s egyszercsak szerelmes lett. Talán ekkor már negyedikesek voltunk
Állampusztai fiú volt a kiválasztott, börtönőr gyereke, a mezőgazdasági technikumba járt, Kalocsán. Vékony, magas, fekete szemű, csendes fiú volt. Molnár Sanyi. Otthonról választott Irma. Összeillettek.
Érdekes módon keveset tudok a kapcsolatukról. A zárt világból.
Érettségi után elszakadtunk egymástól. Biztos az én hibám volt, hiszen valahol Varga is vagyok, tehát nem ragaszkodó, nem kapcsolattartó fajta.
A szeretetem viszont nem szűnt meg máig sem.
Ha találkozom Irmával vagy beszélek vele telefonon, olyan, mintha mindig együtt lettünk volna az eltelt időben. Többnyire öt évenként volt hírem róla.
- Az érettségi találkozók idején.
- - Irma tanítónő szeretett volna lenni! Nagyon! Csak erre vágyott.
Valamiért nem sikerült neki! Azt hiszem, az adóhatósághoz került.
Neki való terület volt - szerintem.
Szigorú, igazságos, pontos, megvesztegethetetlen – Ilyennek tartottam őt. Nem tudom, hogy éltek. Eleinte biztos, boldogan! Házat építettek, két szép fia született. Férje a börtönnél dolgozott.
Eltelt öt év, tíz, tizenöt… és Irma fia orvos szeretett volna lenni. Az én barátnőm, aki nem tudta megvalósítani szerény kis tanítónői vágyát, elhatározta, hogy a gyerekei nem fognak erre a sorra jutni!
Távol az egyetemtől, kis fizetéssel, átlagos gimiből nem sok esély volt az orvosi egyetemi felvételre ekkor.
Kis „ólomkatona” barátnőm kitalálta a megoldást.
Szeged közelébe kell költözni, hogy a gyerek járhasson szegedi tanárokhoz különórára.
És – gondolom nagy csaták árán – kiharcolta, hogy mindent felszámoljanak. A szép házat eladni, szülőket, testvért otthagyni, állást feladni… Irma habitusú embernek azt hiszem ez maga a halál. Fél öngyilkosság vagy egész! De a gyerek vágyaiért mindent félretett.
Szatymazon vagy Forráskúton vettek egy lepusztult viskót, a szép hartai ház helyett. Mindenki keresgélte az új helyét: iskolát, munkát, otthont. Irma kezdte elölről. Felújítás, építkezés, szépítés… és úgy vélem gondok, izgalmak, álmatlan éjszakák. Bizonyára ezt az egészet csak ő akarta igazán: a gyerekeiért.
Móricz Jankája ő. Konok, szigorú, jóságos, gondoskodó, megoldó… és lehet, hogy közvetlen környezete számára nyomasztó, lelkiismeret furdalást ébresztő, elviselhetetlen, akarnok. – Csak olyan félmondatokból rakom össze ezt a képet, amit tőle hallottunk a találkozók osztályfőnöki óráján: „újra kezdtünk mindent, Sanyi egyre jobban ivott”
Szegény Sanyi szerintem kevés volt Irmához. Nem hiszem, hogy valaha is fel tudott nőni hozzá. Semmilyen tekintetben. Pedig Irma nagyon szerette. Olyan távoli, idegen világot zúdított a nyakába ez a szigorú, kemény jellemű, konok kislány, amibe idejekorán beleroppant!
Legközelebb arról hallottunk, hogy minden jól alakult, a fiúk az egyetemen, egyik orvos, másik tanár lesz. Rom ott élni, Szeged mellett, de megérte!
- Aztán… kezdett minden a visszájára fordulni. Jött a munkanélküliség, az alkohol, a veszekedések. És a vallomás, „Fiam orvos, de nem a szakmájában dolgozik, hanem gyógyszerügynök lett”
Szegény kicsi Irma! Ha ő tanító néni lehetett volna…! Hát lehet ilyet tenni? Megvalósul a vágy és elhagyni azt! Meggondolni? Mert kevés a pénz? Nem a hivatás az első?
Hát ezért volt minden! És hiábavaló volt? Irma csalódás sorozata ezzel csak megkezdődött!
- A fiúk megnősültek. A feleségek addig tűrték a szigorú elvárásokat támasztó, korrekt anyóst, ameddig rászorultak anyagilag. Amíg csak nála lehetett lakni.
Amint függetlenedtek, már kellemetlen volt a következetes egyéniség! Én Irmuskám! – biztosan nem tudott könnyed lenni! Nem tudta kikiabálni mérgét, elnézni a gyereknevelési hibákat, a fiatalok könnyelműségét.
Eltelt újabb öt év. Találkozó! Irma pontos, precízen fogalmazott mondatokkal, szenvtelen hangon elmondja: „Visszaköltözünk Hartára. Semmi okom nincs Mórahalmon élni! Fiaim elváltak. Az unokákat nem engedik hozzám.
Amiért oda mentem, az megszűnt. Sanyi iszik – nem dolgozik. Házat kerestünk Hartán, áruljuk a mostanit.”
Honnan van ennyi erő ebben a pöttöm asszonyban!
Dönt! Megvalósít, elvisel, megszenved, újrakezd! Mi játszódik le benne? Milyen poklokat jár meg? Mi volt szép az életében? Hogy értékeli a tetteit? Csalódott? Vagy tudomásul vesz? Fegyelmezetten?
- Hogy élte meg, hogy élte le egyetlen életét? Szerették? Ki szerette? Mikor? Hogyan?
Gyűlölték? Hálásak voltak neki? Egyszer még beszélgetnem kellett vele.
A napokban felhívott.
„Molnár Sándorné” vagyok. Vera te vagy?
„Halló! Ne haragudj! Ki vagy, nem értettem” – azt hittem, valami beteg az akupunktúráról.
„Irma vagyok Állampusztáról” - pontosított.
„Irmuska! Te vagy! Drágám” Ne haragudj – sikítottam boldogan a kagylóba! Hol vagy? Mi újság? Jaj de örülök” – rohantam le őszintelelkesedéssel!
- Érettségi – találkozó ügyben hívott. Úgy gondolta, jó lenne a 45 éves találkozót a párhuzamos osztállyal egy napon rendezni, hogy még egyszer találkozhassunk a régi kollégistákkal, merthogy lassan meghalunk.
A véleményemre volt kíváncsi. Persze tetszett az ötlet, de én biztos nem szervezkednék. Ha rajtam múlna, talán találkozó sem lenne! Szerencse, hogy vannak Irmák, Digner Jutkák, akik szerveznek!
- Mi van veled Irmuska? Jó Hartán? Sikerült visszaszokni? Hogy vannak a fiúk – rohamoztam a kérdéseimmel.
- „Sanyi meghalt” – jött a lebunkózó válasz. –
- Nyelőcső rák – végig ette a cigit, ivott. Gábor fiam mindent elkövetett, hiába.
- Hartán szörnyű. Nem maradhatok itt. Édesanya velem van. Ha ő lemegy, megyek Pestre. A kisebbik fiam közelébe. Az ő új párja elfogad, talán szeret.
- Hogy van édesanyád? – kérdeztem.
„Cukros, homályosan lát és homályosan gondolkodik.” – figyeljétek ezt a mondatot! Így csak Irma tud fogalmazni! Ő így panaszkodik! Tanulhatunk tőle! Visszafogottságot, fegyelmet, tiszteletet, eufemizmust.
Mi van fiaiddal?
Mindkettő kétszer elvált, három valódi unokám van, négy hozott. – mondta.
- A gének lázadása! – mondom én!
Amit Irma tűrt, nyelt, viselt a sorstól, a férjétől, a környezetétől… az kitört a fiúkban!
Ők nem alkalmazkodtak, próbálták élni saját életüket, vágyaikat…
A szülői modell nem volt vonzó számukra. Tudatosan vagy ösztönösen fellázadtak a rend ellen, erkölcs ellen, kitartás ellen, szokások ellen… ki a boldogabb? Aki marad, vagy aki kilép a kínos kötelékből?
„Mért legyek én tisztességes… kiterítenek úgyis
Mért ne legyek tisztességes, kiterítenek úgyis”
Irmának említettem, hogy írok.
„Nekem a Molnár Sanyival való történetem kellene megírni! Mert ő volt nekem az első és utolsó” – sóhajtott fel. – Úgy éreztem, tragikus és boldogtalan történet lenne!
Ha elmeséli, megírom! Leírom! Hogy minek? Nem tudom. Tanulságul? Talán?
- Irma ma nyugdíjas, otthon vállal varrást, javítgatást. Mindig ügyes keze volt. Sok munkát tudnék neki adni, mert én egy cipzárt sem tudok bevarrni!
- Igen! Még azt mesélte, hogy valaki elment hozzá valami kis munkát vitt, s fél napot beszélgettek.
Mentegetőzött az illető, hogy elrabolta Irma idejét, mire ő: a beszélgetés többet ért, mint az elmaradt munka! Tudod, nem a pénzért csinálom, hanem az emberi kapcsolatokért! Az a legfontosabb.
„Kit anya szült,
az mind csalódik végül”
vagy így, vagy úgy,hogy magától próbál csalni, ha küzd hát abba, ha pedig kibékül, ebbe fog belehalni! – mormolom.
Milyen bölcs volt József Attila 32 évesen!
Várom a találkozást Irmával!
Sajnálom, hogy nem lett sikeresebb az élete!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése