Gimi

Gimi

Természetesen KISZ szervezet is működött a gimiben. Azt hiszem, az osztályban mindenki KISZ-tag volt. (Bartek tanár úr lett a KISZ-tanár.) Jó káder lehetett, parasztgyerek, első generációs értelmiségi. Havonta alapszervi gyűlést tartottunk. Nem tudom, mit csináltunk itt. Szinte semmit! Ültünk az osztályban a padok tetején és nevetgéltünk, néha énekeltünk: Fel vörösök, proletárok… Klubdélutánt szerveztünk, meg ünnepséget, közösen moziba mentünk és sportversenyre.

Az iskolai KISZ-titkár, M. Zsuzsa, kalocsai lány volt, szegény családból származott, csak anyukája nevelte. Vékony, kreol bőrű, érdekes arcú, fiús alkatú lány volt. Jól tanult, s nagyon jól röplabdázott. Az alapszervi titkárok általában nagyszájú, talpraesett lányok voltak. Az mi osztályunkban hol én, hol Cs. Margit.

Később, amikor M. Zsuzsa leérettségizett, valahogy a helyére kerültem. Az iskola KISZ-titkára lettem. Talán, mert együtt röpiztünk, s javasolt maga helyett.

Ekkor már a B-listás apám, kuláklány anyám nem számított. Jártam a KISZ bizottságba. A főutcán volt, az ékszerbolt mellett. Ott nagyon komolyan vettek, felnőttként kezeltek, s ez nagyon tetszett. Fekete, cigányképű városi titkárokra emlékszem, talán Borosnak hívták az egyiket. Nem voltak műveltek, ezt pontosan éreztem, csupán „jó káderek”. Jólelkű, rendes embereknek tűntek. Itt hallottam először az MHSZ-ről (Magyar Honvédelmi Szövetség), ahol ejtőernyős klub működött.

Ez nagyon vonzott! Beiratkoztam. Hetenként kétszer mehettem ejtőernyőt hajtogatni. Dög unalmas volt az elmélet, s a precíz hajtogatás is. A gyakorlat viszont érdekes, kemény edzés. A végén hevedereken a magasba húztak bennünket, s onnan pottyantottak le a homokgödörbe. Félelmetes és fájdalmas is volt. Így tanultunk meg jól esni.

Az N2-es gépből ugrottak az MHSZ-esek. Anekdotákat meséltek, kit hogy kellet kilökni a gépből, mert az utolsó pillanatban meggondolta volna magát.

Egyszer éppen hajtogattuk, a hatalmas, pihe könnyű selymeket, amikor újságíró érkezett fotóssal a foglalkozásra. Én rögtön menekültem, nehogy rajta legyek a képen, mert nem volt tiszta a lelkiismeretem.

Az ejtőernyős szakköri részvételhez szülői engedély kellett, meg iskolaigazgatói, kollégiumi engedély. Én tudtam, hogy apám soha nem engedné, hogy egy szem kislánya ilyen életveszélyes sportot űzzön… aláhamisítottam apám nevét.

Ezért bújtam el. De nem eléggé. Pár nap múlva hívatott a diri. Apu buktatott le, mert felismert az újságban lévő fotón. Így lettem én „csaló”.

Szigorú felelősségvonás következett.

-          Miért csalt? Kérem, magyarázza meg! – recsegte a diri – ez okirat hamisítás, kérem.

-          Mert úgyse írta volna alá apám! Én meg ejtőernyőzni akartam! Ezért! – mondtam dacosan.

Az igazgatóúr még egy kicsit kioktatott becsületről, őszinteségről, felelősségről. Magában biztos jót mosolygott, én meg ezzel befejeztem ejtőernyős karrieremet.

Féltünk a diritől, de azért próbálgattuk oroszlánkörmeinket. Haragudtunk rá, amiért mi soha nem lehettünk divatosak.

Egyik télen divatba jött a nagy, hosszú, horgolt, kötött sál. Nekünk persze diáksapkában kellett járnunk. Nagyon utáltuk. Sötétkék Bocskay-sapka volt, senkinek sem állt jól. Talán Cziriáknak.

Tél volt, hó, szikrázó hideg. A koleszosok fellázadtak: Nem teszünk diáksapkát! Megfagyunk! Sál lesz mindenkinek a fején holnap reggel!

Másnap a szokásos kettős oszlopban indultunk az iskolába. Csak úgy virított a sok színes, lazán hátradobott sál a hóesésben. Na, lett nemulass már a kapunál! Az ügyeletes tanár rohant az igazgatóhoz.

-          Minden kollégista jelentkezik fél kettőkor – dörögte a diri a nagyszünetben, recsegő hangja fennakad az udvar kopár fáin… jelentkezik… jelentkezik…

Végig rettegtünk a délelőtt további részét, de tudtuk, nagy baj nem lehet, túl sokan voltunk. A jelentkezés a szokásos módon hangzott. Amikor az igazgatóúr befejezte a letolást, védekezésre is adott lehetőséget.

-          Magyarázatot kérek! Mi ez? Lázadás? – kérdezte.

-          Igazgatóúr, kérem… – törte meg a csendet a legbátrabb negyedikes lány. – Hideg van, fázik a fülünk a diáksapkában.

-          Akkor kössenek sálat a fejükre, de tegyék rá a diáksapkát is! – kiabálta – Elmehetnek!

-          Másnap nagy nevetgélve újra összefogtunk.

Néhányan ugyan tiltakoztak, de megszavaztuk, hogy a többség dönt, s reggel vonult a lánycsapat: kopott télikabátok, félcipők (csizmánk még nem volt), fejünkön színes sálak hosszan lelógó szárral, mint a színésznőknek láttuk, s a fejünk búbján ott szerencsétlenkedett a szegény, sötétkék Bocskay-sapka. Dőlt a röhögéstől a tanári kar, amint meglátta. Lehet, hogy ezért enyhült meg a diri is. Ugyan még a szokásos fejmosást megkaptuk, de nem lett semmi következménye a lázadásnak.

Még egy csúnya jelenetre emlékszem. Kalocsa érseki székhely ezer éve. A hatvanas években ezekről nem sokat tudtunk. (Ebben az időben figyelték, hogy ki jár templomba, tiltották a templomi esküvőt a közalkalmazottaknak, dúlt az ateizmus népszerűsítése.) Minden reggel elmentünk a templom előtt, de belülről gimis koromban talán egyszer sem láttam. A kettős torony képe viszont memóriámba égett. Láttam napfényben csillogni és ködbe burkolózni. Láttam szikrázó téli reggelen fehér háztetők fölé emelkedni, és szürke, nyirkos napokon „esők rongyai” által mosdatva.

Az iskolába baktatva elhaladtunk az érseki kastély magas téglakerítése mellett, s a kovácsoltvas kapun át láthattuk az érseki rezidencia körvonalait, ahol titokzatos világot sejtettünk. A hatalmas épület, mint kihalt kísértetkastély, elhagyatottnak tűnt. Nagy ritkán pillantottunk meg egy-egy elsuhanó feketeruhás apácát az udvarban, amint sietős léptekkel átvágott a kastély bejárata előtt, s eltűnt az örökzöld sövény mögött, mintha ott se lett volna.

Ekkor már rég feloszlattak az apáca- és szerzetesrendeket Magyarországon. Az érseki könyvtárról, az egyházi kincsekről mi semmit sem tudtunk. Senki egy szót sem ejtett róla soha. A templom „kertjében” pár méterre Asztrik érsek fali mellszobrától szovjet katonatemető volt. Közepén hatszögletű beton obeliszk. Egyáltalán nem találtam furcsának ezt. A „miért” fel sem merült egyikünkben sem. Így volt, és kész!

Ábrázoló geometria órán jártunk ide, rajzoltunk, szerkesztettük az emlékmű mértani alakzatát.

Egyszer indultunk haza a gimiből, és tárva-nyitva találtuk az érseki kastély kapuját. Emberek mászkáltak ki-be. Főleg öregek.

Megtudtuk, hogy meghalt Grősz József érsek. A kastély előterében ravatalozták fel, s egy délután a város lakói „elbúcsúzhattak” tőle.

Mi rövid ideig tanakodtunk a kapuban, mit tegyünk, majd kíváncsi csitriként belopakodtunk.

Érdekes, a látványra nem nagyon emlékszem. Elég gyorsan kellett elhaladni a ravatal előtt. Valami „püspöklila” leplek rémlenek, halk zene, gyertyák fénye, s egy szoborszerű, merev test, amelyre alig mertem rápillantani. A ravatal körül sok feketeruhás pap, néhány fekete-fehér apáca. Tömjén és rozmaring csípős, kesernyés illata szállt. Nem éreztem megrendülést. Vidáman mentünk vissza a kollégiumba, mit sem sejtve tettünk súlyáról.

Másnap aztán jött a nagy udvaron a napi „hirdetés”. Összeugrott a gyomrom, amikor meghallottam. „Jelentkezzenek az igazgatói irodában azok, akik tisztelegtek az érseki ravatal előtt tegnap az iskolából hazafelé menet.” Na, csak ez hiányzott. Oda a kimenő!

Kettőkor lehajtott fejjel álltunk, s hallgattuk a recsegő hangot, amely egy kis köpcös, lenyalt fekete hajú kerek fejből dobhártyaszaggatóan lökődött ki:

- Szégyelljék magukat, kérem szépen! Maguk kockára tették az iskolájuk hírnevét, kérem szépen! Maguk meg fognak jelenni a nyugati sajtóban: ’a leánygimnázium tanulói lerótták tiszteletüket az érseki ravatal előtt.’ A nyugati tudósítók csak erre vártak! És maguk könnyelműen, iskolaköpenyben odamentek! Hogy merészelték ezt? Földényi, maga KISZ-titkár?! Szégyellje magát! Hogy mutat maga példát? Miért ment oda? Magyarázatot kérek! – üvöltötte.

A gyomrom lebegett, úgy éreztem vécére kell mennem.

- Válaszoljon! – hasított a levegőbe. Éreztem, kimegy a fejemből a vér, s lábam megroggyant.

- Én csak kíváncsi voltam… – dadogtam.

- Javasolni fogom a leváltását! Szégyellje magát! – üvöltötte. – Ki lesznek csapva!

Napokig féltem. (Iszonyú gyáva voltam.) Aztán… nem történt semmi. Se fegyelmi, se kizárás, se leváltás.

Később felnőttként egészen normális, kedves, joviális embernek találtam az igazgató urat.

Lehet, hogy viselkedése színjáték volt csupán. Tette, amit kellett, az állásáért, az életéért. Nem tudom, párttag volt-e, hogy vezető lehessen, vagy egyszerűen csak „szem a láncban”, mint csaknem mindannyian.

Ma már ezt nagyon sokan elfelejtik, letagadják, elítélik, pedig ez volt a hétköznapi emberek élete. Csak néhány „hős” volt, aki szembe mert szállni a rendszerrel. Ők verették meg magukat minden március 15-én. Többen voltunk Iszménék, és kevés volt az Antigoné, de ma a fordítottját valljuk.

Élénken él bennem a „puha diktatúra” éveiben oly népszerű Sütő András (erdélyi magyar író) egyik novellahősének válasza a vádaskodó kérdésekre: „A fű is elhajlik a szélben, uram! Hogy megmaradjon, uram!”

Szóval régen mindenki „partizán” volt, ma pedig mindenki „56-os” - ecce homo.

A kollégium

Az érsekkert bejárata mellett nagy saroképület áll – a kollégium. Régen ez is az érseki kastélyhoz tartozott. Ebben az épületben működött az Ének-zenei Általános Iskola és a mezőgazdasági Technikum.  A sarkon jobbra fordulva értünk a bejárathoz. Hatalmas, ódon, sötétbarna faragott ajtó rézkilinccsel. Alig lehetett felérni.

Belépve az előtérbe jutottunk. Kopott, márványszerű lépcsők vittek fel a portásfülkéhez. Itt jelentkeztünk a „kimenős füzettel”, amikor beérkeztünk kimenő után, vagy hétvégi hazautazáskor. Balra az alsó folyosón volt a konyha, hatalmas fatüzelős sparherttal, nagy üstökkel. Mellette a menza. Szembe vele a „fakkos”. Apró négyzet alakú kis tárolók sora, az ajtaja drótból volt. Lakattal zártuk. Ez volt a „hűtőszekrény” a 60-as években. Itt tartottuk az otthonról hozott száraz süteményt, almát, kolbászdarabot.

Felfelé kettő lépcsőforduló vitt az emeletre, díszes korlát szegélyezte. Az első emeleten lakott az igazgató nő, Anci néni a családjával. Szép arcú, ápolt, kedves, csacsogó nő volt – nem sokat láttuk. Férje csúnya, kövér, pocakos, vörös arcú férfi, a pártbizottságon dolgozott, egy kislányuk volt. Mellettük laktak a nevelőtanárok. Margit néni az anyukájával. Margit néni vénlány volt. Szigorú, komoly, fegyelmezett, szerintem igazságos nő volt. Nagy kommunista hírében állt. Igazi meggyőződéses, tiszteletre méltó fajta. Marxot, Lenint olvasott. Szőkés vékonyszálú haja a válláig ért, nagy orra elcsúfította az arcát, szigorú ajkait lilapirosra rúzsozta. Csúnyának tartottuk. Mogorvának tűnt általában, de nagyokat tudott nevetni.

Anyukája öreg, kövér néni szódásüveg szemüveggel. Kicsit boszorkányra emlékeztetett. Csúnya dülledt szemeivel hunyorgott ránk, de kedves volt. Nagyon unhatta magát a szobájában. A nagyoknak mindig adott olvasnivalót, de titokban, mert olyan könyvei voltak, amelyeket mi nem olvashattunk volna. Úgy mondták, „indexen” vannak.

Boccaccio novelláira emlékszem, meg az Elfújta a szélre, rongyos ponyvaregényekre. Zseblámpával olvastuk éjjel a paplan alatt.

Erzsi néni később lett nevelőtanárunk. Alacsony, kövérkés, mosolygós, kedves nő volt. Szerettük. Nem féltünk tőle, nem is tudott olyan rendet tartani, mint Margit néni. Tanulóórán olvastunk, este zajongtunk a hálóban, rosszak voltunk.

A nevelői szobák után a folyosó jobbra kanyarodott, és a sarkon volt az igazgatói iroda. Néha itt gyűlésezett a kollégiumi vezetőség. Demokratikus volt minden.

Anci néni beültetett bennünket a nagy bőr fotelekbe. Nagyon büszkék voltunk erre! Itt beszéltük meg a kollégium ügyeit. A betegszoba volt a következő helyiség. Én itt talán egyszer voltam. A folyosó egy T-betű alakba torkollott, végig keskeny szekrények álltak, zárható ajtóval. Itt volt a kevéske cuccunk. Egy-két iskolaköpeny, egy-egy ruha, szoknya, fent polc, azon fehérnemű, blúzok. Alul a táska, cipő.

A T-alak közepén volt a tanulószoba. Nagy terem, asztalokkal, székekkel, tanári asztallal.

Tőle jobbra-balra a hálótermek, 20-25 fehér vasággyal, amelybe az ágyneműt otthonról hoztuk, valamint a mosdók, 20-30 kagyló, és a zuhanyzók.

Reggel hatkor hosszú csengetésre ébredtünk. Sorakozó a folyosón! Reggeli torna. Az ügyeletes tanár vezényelt.

Mosdás, öltözködés, majd irány a tanuló, fél óra ismétlés fél 7-től 7-ig. 7-től negyed 8-ig reggelihez bevonulás.

Reggeli: kávé vagy tej, tea, egy kifli vagy zsemle, néha vajdarabka vagy lekvár.

A „terítők” már előbb lementek, segítettek a konyhásoknak.

Aztán öltözködés, sorakozó, irány a leánykollégium. Kettes sorban. El a kastély mellett, a templom előtt. Fél kettő körül indulás vissza. Ebéd, majd hetenként kétszer kimenő 2-től- 4-ig. Utána tanulás 4-től fél 7-ig.

Vacsora, majd szabadfoglalkozás a tanulóban. Aki kész volt a leckéjével, a klubterembe is mehetett.

Itt lehetett zenét hallgatni, volt egy lemezjátszó, zongora, később tévé is.

Lázár Mártinak Amerikában éltek rokonai. Ők küldtek Elvis Presley lemezt Mártinak. Nagymenő volt a koleszban Márti a Presley-lemezek miatt.

Én korábban soha nem hallottam ilyen énekesről, de úgy tettem, mintha Homokmégyen is ismerték volna a rock királyt.

Ekkor volt sláger a Bona sera, Senorita – nagyon tetszett nekünk.

Egyszer néhányan voltunk a klubteremben, és feltettük ezt a lemezt, s letérdelve hallgattuk. Gyönyörűnek tűnt.

Néha klubdélutánt szerveztek a tanárok. Meghívták a fiúkollégistákat. Volt, hogy táncoltunk is. Én elégedetlen voltam magammal. Csúnyának, kövérnek éreztem magam. Soha nem az kért fel táncolni, akit szerettem volna. A Szabadi Magdi meg a Kovács Margit, a Cubó, voltak a szép lányok. Fekete szemű, hajú, jó alakú csajok voltak.

A gimiben a Baksa Jutka volt a legszebb lány. Géderi tanítók „úri” gyereke volt. Világító kék szemű, szőke, csinos. Szép, divatos holmikban járt. Jól röplabdázott. Minden fiú belé volt szerelmes.

Meg a Sági Évába. Az apja orvos volt, az anyukája meg kozmetikus. Gyönyörű nő volt. A lánya is. Már gimis korában be volt festve a szempillája, és rúzsozta a száját. Én csodáltam és irigyeltem. Szerettem volna szép úrilány lenni.

A kollégiumban kezdtem el naplót írni. Nagyon magányosak voltunk. 14 évesen távol, a szüleinktől, talán ezért írtak sokan. Havonta egyszer mehettünk haza, ha nem volt rossz jegyünk. Én mindig mehettem, meg kimenőm is rengeteg volt, mert jó tanuló voltam. Jártam edzésekre, röpizni, atletizálni, a KISZ miatt is sokat mentem, viszonylag szabad életem volt. Szorgalmas és becsvágyó voltam. Bosszantott, hogy a kalocsai lányok mind jártak zeneiskolába. Én is meg akartam tanulni zongorázni. „Vén” fejjel beiratkoztam zongoraórára. Sereginé tanított. Lompos, kövér nő volt már ekkor, de azt mesélték róla, hogy híresen szép lány volt, előkelő családból származott, s hogy megmentse családját az ’50-es években a deportálástól, feleségül ment egy ávóshoz, aki hírhedten szadista volt a Kalocsa környéki kulákokkal. Látásból még én is ismertem, alacsony, cingár, nagyon fekete bőrű, ijesztő figura volt.

Az ABC-ig eljutottam. Néhány Kodály-zongoraiskolát végig csináltam. 17 évesen azt tanultam, amit a hat évesek. Később az ének-zeneiben tanítottam egy évig magyart. Ez lett a zenei képzésemből, zenei műveltségem máig hiányos. Pedig a gimiben zenehallgatás is volt. Bartek tanár úr vezette. Szerintem ő is ekkor pótolta a származásából adódó műveltségbeli hiányosságait. Akasztói parasztgyerekként őt sem kergették a zongora körül. Amit akkor együtt hallgattunk, azon műveket biztonsággal ismerem fel ma is. Hát persze: Csajkovszkij B-moll zongoraverseny, Las Preludes Liszttől, Beethoven VII. szimfónia, Hattyúk tava, Pillangókisasszony, és kész is. Ennyi. Ja, és még Smetana Moldvája.

Egyetemistaként vettünk operabérletet, hogy művelődjünk, de az operát nem sikerült megszeretnem. A szimfonikusokat sem. Még a zongorát, hegedűt úgy-ahogy.

A kollégiumban vasárnap délelőttönként újságolvasási félóra volt. Többnyire Margit néni vezette. Kijelölt cikkeket kellett elolvasni, aztán megvitatni. Főleg társadalmi, politikai cikkeket. Én szerettem. Érdekelt. Így lettem politizáló alkat. Vagy ez is génekben van? Anyám 83 évesen el nem mulasztaná az ATV fórumát, a „bebeszélős” műsort. Naprakész a pártharcokból. És… kulák lány ide, B-listás férj oda, szocialista érzelmű a dédi! Persze én is. Apám oldaláról is volt mit örökölnöm. Nem csak a Fradit, hanem a szociáldemokráciát is.

Sokat olvastunk a kollégiumban. Én kézbe vettem egy költőt, írót, s mindent elolvastam, amit írt, meg amit őróla írtak. Szerettem a monográfiákat, elemzéseket. Talán Juhász Gyulával kezdtem. Kamaszlányábrándok költőjének kiváló. A Szerelem? című versét szavaltam valami versenyen, aztán elolvastam az egész kötetet, meg a többit is.

"Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon,
Elrévedezni némely szavadon,
Mint alkonyég felhőjén, mely ragyog,
És rajta túl derengő csillagok.
(…)Én nem tudom mi ez, de érzem,
Hogy megszépült megint az életem,
Szavaid selyme szíven simogat,
Mint márciusi szél a sírokat.
Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon,
Fájása édes, hadd fájjon, hagyom.
Ha balgaság, ha tévedés, legyen,
Ha szerelem, bocsásd ezt meg nekem!"

Romantikus kamaszlánynak való gondolatok. Ugye?

Aztán jött Ady. Jellemzően Az én menyasszonyom volt a kedvenc meg a Jégpályán. Szellemi színvonalam még elég alacsony lebegett. De a lázadás és a szentimentalizmus összefonódott.

Az igazi kedvenc József Attila lett, majd később.

Tanulás, gyakorlás, szakkör, sportkör, dolgozat, felelés, izgalom, hazautazás: ez volt az ifjúság. Meg a táborozás a Balaton-parton!

A magyar tenger megpillantása óriási élmény volt. Elsősök vagy másodikosok lehettünk. Vonattal indult az osztály Balatonfűzfőre. Nem tudom, merre mehettünk, de valahogy végighaladtunk a déli parton. Kis erdősávocska közepén vezetett a sínpár. Lógtunk az ablakokban, és egyszer csak… nem akartam hinni a szememnek… ez a tó? Vagy az ég? Vagy mindkettő? Ég és víz kékje egybemosódott, feltűnt egy-két fehér, apró vitorla a távolban, közvetlen előttünk hajladozott a tóparti nád, s fura építmények álltak a víz szélén. Stégek. (Én a szót sem ismertem. Homokmégy környékén nem volt ilyen. Víz sem, csak az 1,5 méter mély kanális.)

Elbűvölt, lenyűgözött a hatalmas víz látványa. Azóta is örökös vágyam a víz, a tenger, nevezetesen az Adria. Jártam már sok tenger partján. Sőt az óceánhoz is eljutottam. Sétáltam a francia Riviérán, láttam a Kanári szigetek tengerpartjait, az Égei-tenger tiszta színű vizében fürödtem Thesszaloniki környékén és Athén mellett, jutalomüdülésen voltam ifjú tanárként a Fekete-tenger partján, s a régi szocialista időkben, amikor háromévente lehetett csak nyugatra utazni, a köztes években az Északi-tengerben fürödhettünk csak az NDK-ban, Rügen szigetén, ahol konyhalány is voltam nyáron egyetemistaként egy úttörőtáborban. Mégis legszebbnek az Adriát találom ma is, de nem az olasz oldalon. Szívesen élnék Horvátországban, egy kis házban, ahonnan a nyílt tengerre látni. Valószínűleg sokan együtt éreznek velem ebben a kérdésben. A víz-szerelem lehet, hogy a Balaton látványával kezdődött. Akkoriban a vasúti sín teljesen a vízparton haladt. Azóta 500 métert vagy még többet feltöltöttek, s vonatról - mondják – már alig-alig látni a tavat. Eltakarják az üdülők, a fák.

Csodáltuk a látványt, sok kis falusi-szárazföldi-alföldi parasztlány. Megérkeztünk néhány óra múlva Balatonfűzfőre. Bukdácsoltunk át a sínek között hatalmas bőröndjeinkkel, jó messzire kellett gyalogolni, de megérte. Közvetlenül a tó partján volt a tábor. Egy hosszú téglaépület, mellette fészerszerű nyitott rész, ez volt a „konyha”. Hatalmas sparhert állt itt, fával tüzelték. Talán valami gáztűzhely is volt. M. Zsuzsa anyukája volt a szakácsnő. Az udvaron hosszú asztalok, padok, itt ettünk. Homokos volt a talaj, néhány görbe, öreg fenyőfa állt az udvaron, s kettő-három nagy, szürke katonai sátor. A sátrakban 10-12 ütött-kopott, valaha fehér vaságy. Ide pakolhattunk be. A sátornak nem volt alja, a homokra tettük a bőröndöket. Boldogan viháncoltunk. Az udvar közepén, kis dombon állt a zászlótartó rúd, rajta zászló. Este zászlólevonás, reggel torna, zászlófelvonás, fürdés, csónakázás. A szomszédban mezőkövesdi fiúk tábora volt. A szebb lányok gyorsan találtak maguknak fiút, akikhez este ki-kiszöktek.

C. Rózsa széplány volt, belevaló. Állami gondozottként került a kollégiumba. Már Kalocsán is volt udvarlója: V. Pista, a gimis zenekar dobosa. Szőke, göndör hajú fiú. Én nagyon irigyeltem ezt a lányt. Azt hittem, nagyon jó neki. Furcsa viszonyban voltunk egymással, mert nagyon zűrös ügybe keveredtünk, még elsőben. Volt valami nagypöttyös blúzom. Talán fehér alapon fekete pöttyös. Egy napon azt vettem észre, hogy eltűnt a szekrényemből. Egy darabig hallgattam róla, majd a lányok szóltak a nevelőtanárnak. Nem emlékszem a részletekre, de tény, hogy C. Rózsi szekrényében találta meg a nevelőtanár, aki azonnal szekrényrazziát tartott. Féltem, hogy nagy cirkusz lesz, nem is akartam visszakapni a blúzomat, de aztán valahogy elcsendesedett a dolog. Behívatták anyámat, de ő mondta, hogy ne bántsák a lányt. Nos, ehhez a lányhoz kapcsolódik a legnagyobb tábori élményem is. Egyik éjszaka – már aludtunk – nagy zajra riadtunk fel. „Ébresztő, ébresztő, gyorsan öltözzetek! A huligánok kirabolták a tábort. Elvitték a zászlót, a száradó fürdőruhákat, kaját!”

Nagyon megijedtem. Mi a fene ez? Sietve felkapkodtuk a ruháinkat, izgatottan gyülekeztünk az udvaron lógó villanykörte alatt. Az épületből jöttek a tanárok, de hol van Bartek tanár úr?? Nincs! Eltűnt! Valaki kiabálva rohant a víz felől: „Ide, ide, a csónakban van, megkötözték!”

Mire én elindultam, kéthárom tanár támogatta az osztályfőnökünket. Keze összekötözve, szemüveg nélkül botorkált, arcán verés nyomai, kék-zöld foltok. Nagyon megijedtem. Összeszorult a gyomrom, hányinger kerülgetett. Mi történik itt? Újabb kiabálás: „Néhány lány is eltűnt! A C. Rózsa nincs meg! Gyorsan, valami szerszámot vigyünk! Baltát, lapátot, botot, gyerünk megkeresni az erdőbe!”

Ekkor már a szomszéd tábor tanárai és a fiúk is talpon voltak. 8-10 fős csapat indult el az erdei úton. Utánuk a lányok. Én pedig gyorsan bebújtam a sátorba. Dehogy megyek! Hogy leüssenek, vagy valami bajom legyen?! Még egy-két lány lapult az ágyakon. Itt ültem, és vártam reszketve, hogy mi lesz. A hányingerem már elmúlt. Soha még ilyen félelmet nem éreztem. Ilyen csalódottságot sem. Rájöttem, hogy gyáva vagyok. Eltelt legalább fél óra. „Megvan, megvan!” – hallottam a kiabálást. Egy fához kötötték, betömték a száját. „Gyertek, megvan!” Nagy óvatosan kimerészkedtem, hogy ne lássa senki, honnan jövök. Hozták a lányt, megtépázva, összeverve. Tanácstalanul, szörnyülködve álltuk körül. A tanár úr mellé ültették. Egyszer csak… a széken kókadtan ülő, félájult Bartek tanár úr felállt, feltette a szemüvegét, és mosolyogva megszólalt: „Na, jól van, lányok! Csináljanak rendet, és lehet lefeküdni! Az egész csak vicc volt. Be volt avatva néhány ember. Ugye, Rózsa?” – nevetett rá a „belevaló” csajra, aki felugrott kacagva, lesimította borzasra tépázott haját, letörölte arcáról a kék foltokat, s visszakacsintott az oszifőre. Dermedten álltunk. Ez nem igaz! Ezt megrendezték?? Normálisak ezek? Ekkor már jöttek nevetve a szomszéd tábor tanárai, a fiúk, akik feldúlták a tábort, hozták a vizes cuccainkat, visszakötötték a szárítókötelet, feltették a zászlót. Nem akartuk elhinni, hogy csak tréfa volt. Szörnyű érzéseim voltak. Úristen! Ilyen gyáva vagyok! Elmenekültem, elbújtam, én, a nagyszájú, talpraesett az első alkalommal megbuktam! Micsoda szégyen! Nem aludtam ezen az éjszakán. Évekig bántott a dolog. Nem ilyennek képzeltem, nem ilyennek tartottam magam. Csalódtam magamban. Azt hiszem, ez az éjszaka fontos esemény volt egyéniségem alakulásában. Később, ma is, ha csalódom valakiben, eszembe jut: lehet, hogy ő sem így akar viselkedni, cselekedni, lehet, hogy önmagát is meglepte, amit tett, s nem ítélek el azóta végzetesen senkit. Megpróbálom megérteni a másikat. Sokszor magyaráztam tanítványaimnak, hogy nem tudjuk pontosan, mi lakik bennünk. Nem tudhatjuk előre, hogyan fogunk reagálni bizonyos dolgokra. A legnagyobb meglepetést önmagunknak tudjuk okozni, vannak helyzetek, amikor nem úgy viselkedünk, ahogy elvárnánk magunktól. Ezt Freud jobban tudta, mint én. Ösztönös és tudatos küzd bennünk egy életen át. Később többször rádöbbentem erre, de az első felismerés ahhoz a balatoni éjszakához kötődik. Katartikus élmény volt számomra. Jó lenne tudni, mások hogyan élték meg. Valahogy később sose beszéltünk róla.

Ezen a nyáron tanultam meg úszni. Ott a Balatonon. Szégyelltem, hogy nem tudok úszni, azt hazudtam, kicsit tudok, kb. öt métert… és gyakoroltam, gyakoroltam, gyakoroltam. Féltem, elsüllyedtem, nyeltem a vizet, de … egyszer csak … sikerült!

Kalocsára már egy úszni tudogató, felnőttebb embert vitt vissza a vonat. Ráadásul a zsebemben lapult egy mezőkövesdi fiú címe, akivel a búcsú bulin ismerkedtem meg. A nevére már nem emlékszem, de a kis fényképe még meg van. Néhány levelet váltottunk.

Aztán jöttek a következő gimis évek. Legjobb barátnőmmel, Irmával, szoros érzelmi viszonyban éltünk, mint a testvérek. Más barátnőim is voltak, de ő volt azt igazi.