2012. február 10., péntek

A 65. év

A 65. év
Villon és Petőfi alluzió

Levél hulla fákról
szürke felhők szállnak,
ideje van már a
melankóliának.

Ilyen gyorsan elmúlt?
Így száll el az élet?
Mit tehetsz ellene?
És mit tehetsz érte?

Mért vagy a világon?
S a világ miért van?

Isten, ember, állat
a különbség hol van?

Tegyél jót vagy rosszat,
Dolgozz, segíts, szeress,
Lazsálj, kétkedj, gyűlölj,
A felelet csak egy:

Tavast után nyár jön,
Nyárra ősz, levél hull,
Szürke felhők szállnak,
Itt az ideje a melankóliának.

S a tél, a tél az mi?
Nem akarom tudni!

Paks, 2009. dec.

Két búcsúzás

Két búcsúzás

1.
A buszpályaudvar szokásos életét éli. Belföldi és nemzetközi járatok indulnak, érkeznek.
Fülsértő mondathangsúllyal harsogja az időpontokat a hangosbemondó.
Téli este van. Sötétedik. Ez az utolsó járat a déli országrész felé. A járdán, a busz ajtaja előtt húsz-harmincfős embercsoport toporog.  Főleg diákok. Hangoskodva mesélik napi élményeiket.
Felgyulladnak a pályaudvar reflektorai. A környék háztetőin szikrázva világít a hó. A színes neonreklámok körül sejtelmes párafelhők gomolyognak.
És jönnek… Minden vasárnap este látom megérkezni őket.
Idős hölgy karol egy öregúrba. Régimódi, de jó minőségű műszőrme félbundát visel, drapp kalapja alól kikunkorodik egy szőkére festett hajtincs. Barna nadrág, kényelmes félcipő, amolyan gyógycipő féle a lábán.
Az arca nem csúnya, de hervadt. Hajlott orrán a kelleténél több a púder, rúzsa régi-vörös.
Elégedettnek tűnik.
A férfi elhasználódottabb. Elegáns, régi szabású felöltője alól világos ing, nyakkendő villan elő. Csinosra öltözött. Kalapja divatos, új szerzemény lehet.
Hozza a nő táskáját. Megállnak a tömeg szélénél. Nem szólnak egymáshoz egy szót sem. A nő lehúzza kesztyűjét, és megfogja az öregúr kezét. Láthatóan megszorítja. A férfi mosolyog.
Így állnak szó nélkül a busz indulásáig. Kissé összetámaszkodnak.
Durva hang hasít az idillbe, nyílik az ajtó, „Az elővételeseket kérem.” „Ezt a nagy táskát miért nem tették a csomagtartóba?” Ne álljon meg mindenki itt elől, tessék hátrébb menni!” A sofőr bal lábas ma. Kis tülekedéssel felszállunk.
A néni az ablak mellé ül. Párja /szerelme, barátja/ a szemével keresi, majd egész közel lép a buszhoz. Néz be az üvegen át. Néha felemeli a kezét, int. Szomorú. Elhagyatott. Percek telnek el. Újra int, tétova mozdulata a levegőben marad. A busz elindul.  Nyögve, recsegve verekszi át magát a fagyos hóbuckákon. A férfi jön mellettünk a járdán óvatosan. Fel-felemeli kissé görbeujjú, fehér kezét.
Mielőtt legördülünk az Üllői útról, piros lámpát kapunk. Nagy a forgalom. Száguldoznak az autók. Sokáig állunk. Kinézek az ablakon. Ott áll a kereszteződésben az öregúr és integet, integet. A hölgy nem néz arra. Ekkora teljesítményt nem várt kedvesétől. Szeretnék szólni neki, de nem teszem.
Arra gondolok, hogy a lélek szabad csak a test öregszik meg.
Ők talán egy hét múlva újra találkoznak. Ha megérik.







Búcsúzás 2.

Tavaszi este a pályaudvaron. Újságárusok színes standjai mellett hömpölyög a tömeg.  Gyümölcshegyek kínálják magukat: narancs, banán, eper. A csillogó üvegpalota egyik sarkában épp egy hajléktalan akar bevackolódni, de az egyenruhás őrök szempillantás alatt kitessékelik. Fel- le, fel- le halkan surrog a mozgólépcső.
Orgonaillatot hoz valahonnan a szél. Szokatlan itt a benzinbűzben.  Bizarr, világoskék, új busz áll az indulási helyünkön. Kisebb csoport toporog mellette.  Öt, hat perc lehet az indulásig. Kicsit szorongok, nem volt időm megvenni a jegyem. Lehet, hogy nem lesz ülőhelyem.
„Jó estét! Nyitom! … Tessék betenni a csomagokat. Bocs ... bocs… bocs… - verekszi át magát a sofőr a tömegen.  Magas, kissé fakó arcú fiatalember, negyven körüli, elegáns sötét öltönyben, fehér kihajtott gallérú ingben, mintha tánciskolába készülne. Mosolyog. Gyors mozdulatokkal lezárja a busz csomagtartóját, indul az ajtóhoz. Az emberek mozdulatlanul állnak.” Bocs… bocs… bocs… sasszézik tovább közöttük.
Felugrik, s már adja a jegyeket váltja a pénzt, kedvesen válaszol. Nyújtom a nyugdíjas igazolványomat, rám mosolyog, és nem pecsétel. Tavasz van!
Tizenhét év körüli lány fészkelődik az ablak mellé. Kissé kövér, alacsony, csúnyácska.
Feketekeretes szemüveget visel, seszínű haja válláig lóg, feje búbján egy csutak összegumizva az ég felé meredezik.  Rövidke szoknyája alól vastag formátlan térdek gömbölyödnek ki. Steppelt dzsekije még testesebbé teszi. Morcosan néz maga elé. Jobb kezén valami kötés látszik, vagy fásli. Dühösen kotorászni kezd a táskájában. Végre megtalálja a telefonját.
Ekkor valaki megkocogtatja a busz ablakát. Én is oda nézek. Sovány, hajlott hátú, szemüveges fiú mosolyog bíztatóan a lányra. Hosszú haja csapzottan keretezi keskeny arcát, hegyes állát. Valamit mond, de nem hallani. Megkezdődik a pantomim.
Fejét félre hajtva, száját pityergőre húzva mutatja, kedvesének, hogy szomorú. Kezét felemelve, nagyon lassan hajtogatja be ujjait. Lassított integetéssel búcsúzik. Majd lázasan nyomkodni kezdi mobilját, és az ablakhoz tapasztja, hogy a lány elolvashassa.
Nézik egymást. A lány tekintetét nem látom, de a fiú ellágyult vonásokkal, párás szemmel mered az ablakra. Most hirtelen ötlettel viharvert hátizsákjában keresgél.  Egy kicsit gyanús színű, gyűrött, de valaha fehér zsebkendőt húz elő. Mókásan legyezgetve integet vele, mint régen a lányok, ha indult a katonavonat.  Nevet, szemét hunyorgóra szűkítve, és lobogtatja a zsebkendőt.
A busz motorja felmordul. „Indulunk!” – kedveskedik a sofőr.  A fiú két tenyerét a szája elé teszi, gyors, apró puszikat lehel belé, és fújva küldi a lány felé. Majd mutató és hüvelyk ujjai segítségével szív alakot formál, mint a divatos reklámban az óriásplakáton, cuppant, s a szíven átfújja az utolsó puszit. A busz lassan, elegánsan gördül ki a pályaudvarról. A fiú szalad mellettünk, és integet. Eddig csak derékig láttam, a sötét színű dzsekijében, most előbukkant a folytatás. Magas szárú, fűzős bakancsába be van tűrve buggyosra húzott nadrágszára. Elég mókás. Pipaszár lábak, ormótlan cipőben. A szokásos piros lámpa… várakozunk percekig az Üllőin.
Aha! Futva közeledik a fiú. A járdaszigetre ugrik, már csak egy hagyományos integetésre van idő, s a busz egy balkanyarral véget vet a búcsúzkodásnak.
A lány unottan dugja fülébe az mp 3 dugóját.
A körülmények mindig legyőznek bennünket, nem segít se szív, se ész állapítom meg magamban sokadszorra.

Szerda reggeli utazás

Szerda reggeli utazás


Megszólal a rádió. Negyed hét van. Hű de álmos vagyok! Bezzeg 3- kor, éber voltam, még 43o - kor néztem az órát. Jó meleg az ágy. Forróságot érzek, mintha lázam lenne, ég a légcsövem, az orrom eldugult. Megfáztam tegnap, vagy csak nagyon elfáradtam? Viktorék lakását festettük. Úgy látszik, nem bírom már úgy a munkát, mint régen! Fáj a derekam, recseg-ropog a gerincem, ahogy forgolódok az ágyban. Jó, hogy még egy kicsit alhatok.

P. az első hangra kipattan az ágyból. Illetve súlyos mozdulatokkal lecsúszik az ágy vége felé. Szegényt beszorítom, mert utálok belül aludni. Lehet, hogy mégis helyet kellene cserélnünk. Nehéz így neki felkelni. Sajnálom, mert ő is rettenetesen álmos minden reggel. Állandóan fogadkozik, hogy ha egyszer nyugdíjas lesz, egész éjjel tévét néz, olvas, s egész nap aludni fog. Lelkiismeret furdalásom van minden reggel, hogy én már nem dolgozom.
Fejemre húzom a paplant. Érzékelem, ahogy öltözik. Ing, leng az ágy… trikó, nadrág, ing, cipő. Már az öltözködés is nehéz neki. Hallom csoszogó lépteit, ahogy vonszolja magát kifelé. Koppan a parkettán a botja.  Lassan öt éve, hogy csak bottal tud járni. Az ajtónál megáll, megnézi a barométert, szertartásosan. Nyílik az előszoba ajtaja, félálomban hallom.
Ekkor pattanok ki az ágyból. Megszédülök. Visszaülve kotorászom lábammal a papucsomat. Iszonyú merevek az izületeim. Ez új dolog, az első néhány lépést egy marionett figura teszi meg.
Konyha, villany fel, vízmelegítő be. Bögre, kávé, víz, zöldtea filter, forró víz ide-oda, tej fél zsemle… asztalra… kilötyögött, a fene…
Reggeli kész, az asztalon. Zuhanás vissza az ágyba… gyorsan fejemre a paplan… álom. Adsz egy tiszta pulcsit? - hallom kintről. Ugrás, szekrény, pulcsi, konyha, letesz, vissza, ágy, álom. Nem adnál egy másik köpenyt? De, mormogom fél kómában. Ugrás, keres, ki, vissza… álom.
Rádió bömböl: válság, tartozás, bux, hitel, EU, szembemegy, költségvetés, választás, nyugdíj gáz, áram, felmegy, lemegy, benzinár, gázolaj, részvények, svájci frank, OTP, Bombay, robbanás, merénylet…álom…álom.
Atyaúristen! - mindjárt nyolc óra! Ugrás ki…kávé, gyógyszer, mosdó, fogkrém, kutya ki, ablak ki, hideg, köd, szekrény… mit vegyek fel? Nadrág, blúz… gyűrött, vasal, lelök, felrúg, gyorsan, gyorsan… etetés, kutyák, cicák, padlás,… brrrr… hideg, Ebéd éthordóba, átvisz… kész. Nem. Délután SZ P jön Pistához. Tálca, pohár, mogyi, bor… nincs palackozva… spájz, kiönt, beönt, lezár, hűtő, sajt, szalámi, paprika…most kész. Ehetnek.
Smink, tupir, lakk… nem szép a hajam. Meg kellett volna mosni! Persze, ha nem fekszem vissza reggel! Lusta vagyok! Fáj a torkom. C-vitamin, még kávé…
Táska, pénz, jegy. Bezár, kienged, becsuk, kutyák, futás… Jaj, a kukát le kellett volna vinni! Mindegy, marad…
Utca, dér, kopár fák, üres. Az Erzsébet szálló új betonmonstruma. Sarki kínai bezárt.
/Csúnya kis nő ült mindig a pult mögött, s egy négyéves-forma kislánnyal szkájpolt. A rosszul fűtött üzletben furcsa fejhangok, rövid dallamos szótagnyi mondatok lebegtek. Szerettem hallgatni./
Kiadó, kiadó, kiadó… Kiabálnak az ablakai. Ronda épület, le kellene bontani!
Valaha szebb lehetett, de már túl sokszor átépítették Mellette szecessziós ház, hámlik a vakolata. Ma autósbolt.
 Buszmegálló. Sehol senki. A toronyórán még öt perc van indulásig.
Szemben az újságosbódé megszűnt. Az óvárosban nem olvasnak újságot? A bazársor
halódik. Virágbolt, temetkezési vállalat, Schmalzék boltja dacol még a multikkal.
Talán megújul majd a szállodával együtt.
Az utca üres. Minden villanyoszlopon giccs –karácsonyi világítás. Évről évre egyre több, egyre giccsesebb műboldogság.
Hátam mögött a Hangulat cukrászda kirakatában kitömött óriás viza. Itt fogták valaha a Dunában. Poros, szánalmas hulla a poros, mocskos üveg mögött. A telefonfülke üvegét két ember mossa. Egy kövér lompos asszony álldogál a túlsó járdán, otthonkában. Botjával ütögeti a homokos ládát. A wc-s néni levegőzik. Fölötte a ginkgófán megmaradt néhány aranysárga levél.
Észrevétlenül áll meg a busz előttem. Sziszegve nyílik az ajtó. Fellépek… máris indulunk.
Buszmeleg, pára, idegenszag. Gyorsan körülpillantok. Ablak mellett… hely nincs.
Második sor: kövér hatvanas nő, ősz, mellette a nagykabátja. - Nem jó.
Idősödő férfi, gyűrött az arca, zsíros hajú… nem.
Fiatal lány, merev tekintetű, mellette nagy táska… nem.
Ősz, göndör, szemüveges asszony, tiszta kötött mellényben… talán… de mégsem… itt az ajtó. Hátsó traktus: fiatal, ápolt fiú, könyv a kezében, alszik. Ez az. Óvatosan mellé ülök.
Kék ég, vattacukor felhők. Besüt a nap. Harsogóan zöld vetések. Itt-ott pici hófolt. 
Mégiscsak tél van.
Mindenütt épülő autópályák mesterséges hegyei. Gépmonstrumok építenek valószínűtlenül pontos mértani idomokat, élük, mint a piramisoké.
A sztráda üres. Suhan a busz. „Érints meg még egyszer érzékenyen…” - a sofőr a Sláger rádiót hallgatja. A párás melegben változatos dallamokkal és hangerővel jeleznek a mobiltelefonok. Szinte percenként. Mindnyájan fontosak vagyunk.
A fiú mellettem felébred. Mocorog, forgolódik. Kinyitja a könyvét, mintha olvasna, majd felkelti az érdeklődését, hogy folyamatosan írok. Megpróbál belelesni a füzetembe.  Hagyom egy kicsit, majd úgy fordulok, hogy ne lássa. Újra hagyom.  Elszórakozunk. Én írok, ő olvas. Múlik az idő. Közeledünk.
Hamarosan mocorgás támad. Az idősebbek a csomagjaikat próbálják levarázsolni a magas tartópolcokról. Leesik egy - két táska. Kabátjába préseli magát a kövér nő, amint hadonászik, kis híján szájon vágja a mögötte ülőt a kabátujjával,
Fiatal lány sminket igazít: rúzs, púder. Srácok cigi után kotorásznak, zippzárok hangja zizzen a pufi dzsekiken. Mindenki az ajtó felé igyekszik, kis lökdösődés támad.
A busz sebességet vált, lassít, mindjárt megérkezünk. Tömörülés az ajtónál. Siessetek, én ráérek - gondolom, s ülve maradok.
Bocsánat le szeretnék szállni-szólal meg útitársam. Természetesen én is –mosolygok rá. Pár másodperc, és megcsap a jeges, szmogos, pesti szél.
Kellemes utazás volt.

A Schmalzék boltja


A  Schmalzék boltja
„Szép nyári este van.” Már nem a múlt heti fülledt őrület, hanem kellemes, langyos este. Vízszagot hoz a friss szél a Duna felől, de kocsiba ülve még kívánja a bőröd a klíma hűvösét.
A százezerszer megjárt úton ma is megcsodálom a tökéletes gömböt formázó fák sötétzöldjét, az óváros házainak fegyelmezett szimmetriáját, s leltárba veszem a bazársor boltajtóit: virág, élelmiszer, biztosító, ösztönös viszolygással pillantok a temetkezési cégek fekete drapériáira, mit keresnek ezek itt, dohogok magamban mindig, majd váratlanul, ákom - bákom betűkkel, egy ferdén lógó tábla kiált rám a Schmalzék boltjának becsukott ajtaján: ELADÓ.
Micsoda? Jeges fuvallatot érzek a szívem tájékán. Megbolondult a klímám? Miért fázom? Tekerek rajta. Jól láttam? Úristen! A Schmalzék boltja bezárt?
Még nemrég írtam, hogy dacolnak az idővel, a multikkal, a kínai üzletekkel, és most vége?
Még látom Schmalz úr kissé hajlott alakját, amint szemüvegéhez közel emelve az árut böngészi a méretet, dicséri az anyagot –nem gyűrődik, bírja a mosást kérem szépen- vagy kis irkájába felírja, hogy milyen fejkendőt szeretne a mama, mert ő bizony megszerzi azt hamarosan.
Volt itt minden! Divatos táska és nagymama pulcsi. hullámcsat és hajba való fésű a régi divatú kontyokhoz, esőköpeny, szarvasagancs bicska, menő feliratos póló, divatos bizsu, harisnya, szoknyák, blúzok kétszer két méteren. A papa halála után /temetésén a fél város ott volt/ Emi és Emike vitték tovább a boltot szorgalmasan, kedvesen, finoman - máig.
És most vége? Bezárnak? Megszűnik? Lezárult egy korszak végérvényesen.
Szegényebb lesz a városunk, unalmasabb, szürkébb, egyhangúbb,  enélkül a tarka-barka hangulatos kis bolt nélkül!
A könyörtelen 21. század elérte a bazársort is! Milyen kár!
Mi, akik még ezt láthattuk, majd elmondjuk unokáinknak, hogy itt a paksi bazársoron állt egykor a Schmalzék kis boltja, s felidézhetjük egy példás életű kereskedőcsalád 20. századi emlékét.

Paks, 2010. október

Anna és Emily

Anna és Emily

Szürke Passat kanyarodik a folyócska hídjára. Kissé lassít, lecsúszik az első ablak.
Itt kellene telket venni, vagy egy régi házat, amelynek kertje lenyúlik a vízig. – gondolta Emily, majd egy gyors balkanyarral elsuhant a kisváros főutcáján, el a patika előtt, apa meg ne lássa, hogy megérkeztem, majd nagy fékezéssel megállt a temető ravatalozója mellett.
            A kocsiból magas, szőkített hajú, elegáns nő száll ki. Tűsarkú cipő, bordó bőrdzseki, szűk fekete farmer, divatos táska, kezében rózsacsokor. Gyors léptekkel halad, majd megáll egy dupla sírnál. Régi kopottas műkő kereszt mellett egy hófehér márványtömb világít, fehér liliomokká faragva a széle, rajta a felirat: Fehér Anna, élt 44 évet.
            Anya! Miért haltál meg? Hogy tehetted ezt velem? Mindig mindent Te tudtál, Te intéztél. Velem laktál a kórházban, amikor megbetegedtem. Mindent előteremtettél nekem… Emlékszel? A barbie babák, amikor még senkinek nem volt, nekem vagy ötven!
A rajz különórák a gimiben, mert azt hitted híres festő leszek!
Az egyetem, a belvárosi lakás, a méretre csináltatott bútorokkal, az eljegyzés – mint egy lakodalom – az esküvő – ilyen még nem volt a városban, orvos férj, vajdasági magyar, a magyar- szerbhorvát lánynak.
Minden, mint a mesében! A másik felem voltál. Én voltam Te, vagy Te voltál én? Örökös biztonság voltál.
S most itt vagy, Te elhagytál, a férjem lelépett, s én halálosan magamra maradtam. Úgy éreztem, mindennek vége. Nekem is.
            Anya! Te mit keresel itt a nagyanyámék sírjában? Miért ide temettek?
Anya! Én elviszlek innen. Apám mellett lesz a helyed- gondolta Emily, miközben kapkodva igazította el a fehér rózsákat a vázában. Szinte futva ment az autó felé. Lerogyott az ülésre.
-          Szar, minden tök szar… miért velem történt ez is! Elegem van! Anya, hol vagy?
Sehol! Magad vagy! Oldj meg mindent! Indulj! És felberreg az autó, kikaparnak a kerekek, sáros fűcsomók repülnek szerteszét, tolatás, fék, fordul és elhúz, el, el, el a temetőből.
Nem megyek még haza…. Hova menjek?
Szeged… Kalocsa… Kiskunhalas… mindegy… valahova… 100, 110, 130 üres az út…
Na, jó, nem akarok fejre állni, észnél légy Emily!
Szédülök? Éhes vagyok, pontosabban ennem kell. Hol az inzulinom, ebben a rohadt, nagy táskában minden eltűnik. Meg kell állnom.
Blúz fel… undorítóan fehér a hasam, szolizni kellene. Szúrás… már rég nem érzek semmi fájdalmat. Visszaforduljak? Vissza… apához… lehet, hogy meglátott, s most aggódik…
Apa! Milyen furcsa ember. Mintha senkit sem szeretne. Nem tudja kimutatni az érzelmeit. Anya halála óta egyedül él.
Fontoskodva, precízen végzi a munkáját. Elzárkózik mindentől. Ki sem mozdul a házból. Az utcára sem megy ki. „ Nincs ideje”… a gyógyszerrendelés, az elszámolás, a nyitva tartás, a receptek, a számítógép, az árváltozások… siránkozik állandóan. Magas a vérnyomása, szédül, fogorvoshoz kellene mennie, rossz a szemüvege… de nem tudok kimozdulni, értsétek meg, …ez az egy patika van… a betegek… ki kell nyitnom, hadarja halk, fakó hangján, kissé raccsolva. Nincs helyettesítő gyógyszerész, megőrülök, annyi a beteg, alig van haszon, tönkre fogok menni, az én pénzem áll a gyógyszerekben… meg kell előlegezni, ti nem tudjátok milyen ez… folytatja tovább monotonon, s már senki sem figyel rá.
Esténként megiszik egy fél üveg whiskyt, Emily félve hívja fel, mert gyűlöli, ha észreveszi rajta az ital hatását, pedig meg lehet érteni!
Mindenki menekül a magány elől!
            Emily anyja, Anna, falusi kislány volt. Okos, nyílt tekintetű, szép arcú. Nagyon szeretett olvasni. Szegény családban élt, 3 testvérével. Apja a tsz-ben dolgozott, anyja – depressziós keserű asszony – otthon. Egy rossz állagú, alacsony, kicsi házban laktak a templom mögött. Anna tanulni akart, de szó sem lehetett róla, legfeljebb munka mellett. Bolti eladó lett, majd járt 1-2 évet levelezőn a gimnáziumba, de abba kellett hagynia.
 Kedves, cserfes lány volt, mélyen vallásos, mint a nővére.
A papokkal barátkozott. Énekelt a templomi kórusban, részt vett az egyházi kirándulásokon. Minden érdekelte.
Kis fizetéséből részletre könyveket vett. Klasszikusok sorozatait, lektűröket, képzőművészeti albumokat. Mindent elolvasott. Ki akart törni a sorsából mindenáron.
A helyi gyógyszertárban asszisztenst kerestek. Lecsapott rá, felvették és tanulhatott.
Egyik nyáron a kissé bolondnak tartott gyógyszerésznőt, a szomszéd falu gyógyszerésze helyettesítette. Magas, vékony, szőke, göndör hajú, kék szemű, csendes fiatalember.
Suttogták róla, hogy szomorú, mert most hagyta el a felesége. ( Falubéli, híres lány volt, szép, madonnaarcú, de kissé kikapós elvált asszony lánya. Az anyja vérét örökölte.)
Házasságuk már sok traumán esett át. Két halott gyerek szülése keserítette meg a kapcsolatukat. A feleség egyébként is túl unalmasnak találta a férjét, aki úgy kiszolgálta őt, hogy mire reggel felébredt, már meleg volt a víz a fatüzelős bojlerban, hogy fürödhessen, s az asztalon volt a reggeli. Elege volt ebből, hát más örömök után nézett.
Elsőként plasztikáztatta meg az orrát, amely kissé hajlott volt, mint madonnaarcú anyjának, s nem csak arcának karaktere változott meg, hanem a jelleme is.
Férfiak jöttek, mentek körülötte, Ferenc nem tudta, vagy nem akarta tudni, végezte a dolgát. Az asszony tudatosan keresett „apát” - vércsoport szerint- leendő gyermekének. Talált. Majd elvált… és újra… s végül egy híres szemészorvos mellett kötött ki, s „nagyságos asszony” lett belőle.
Mindenki azt hitte, hogy a csendes, jólelkű gyógyszerész úr belepusztul a bánatába.
Még sokáig járt a volt anyósához, segített neki, a ház körüli munkában, a falu kezdte is a szájára venni, hogy csak nem „él vele”?
Aztán… senki nem tudja pontosan, hogy történt, valószínűleg a 18 éves Anna meglátta a „lehetőséget”. Beleszeretett a „főnökbe”, s az nem tiltakozott.
Hamarosan kiderült a kapcsolatuk, s a bigott család haragja elemi erővel zúdult a kislányra. Az apja csúnyán összeverte, a nővére megátkozta az elvált emberrel „viszonyt” folytató istentelen húgát.
Persze, hogy Ferenc ezt nem tűrte el!
Még azon a délutánon magával vitte Annát, aki „beköltözött” a szomszéd falu gyógyszerészlakásba – egy szál ruhában, mert a szülei semmit sem engedtek magával vinni. Nem is volt semmije. Hamarosan összeházasodtak. Csak a keresztanyja jött el az esküvőre. Anna nem csak a szüleit adta fel Ferencért, de a vallásosságát is.
Fiatal pap barátai azért vigasztalták, hogy az Isten szeretetét nem veszti el, imádkozzon, ha templomba nem is járhat.
Ferenc családja befogadta, felkarolta a kedves, szép kislányt, aki szereti az elhagyott fiút.
Külföldi nyaralást tervezett a gyógyszerész bátyja. (nagy dolog volt ez, háromévente lehetett „nyugatra” menni) Meghívták az „ifjú párt” – menjenek velük. De Anna rafinált apja megtudott valamit, s bejelentést tett a rendőrségen, hogy a lánya „disszidálni” akar, ne adjanak neki útlevelet. A szocializmus „féltette” állampolgárait. Elmaradt Annáék nászútja.
            Boldog évek következtek. Kislányuk született. Gyönyörű, szőke, kék szemű baba. Emilynek keresztelték. ( Talán a Bronte nővérek miatt)
Ahogy lenni szokott, a „nagymama” megenyhült, meglátogatta őket, s lassan visszafogadta a család a kitagadott lányt
.A gyógyszerészeket is rosszul fizették a szocializmusban.
Anna több pénzre vágyott. A faluban a parasztok naposcsibét tenyésztettek. Jó üzlet volt. Elhatározta, hogy ő is megpróbálja!
Átalakították a garázst, a gyógyszerész úr munkásruhát húzott és takarította a büdös ketreceket, fertőtlenített, tápot kevert, Anna pedig felvette a megrendeléseket, s hordta házhoz az öklömnyi csipogó állatkákat ládaszám.
Beindult az üzlet. Az ő csirkéik voltak a legszebbek, legegészségesebbek a járásban. Sokat dolgoztak, „dőlt” a pénz. Anna kivirult.
Szebb bútor, új kocsi, lakásfelújítás, eszem- iszom, bulik, disznóvágások, mindenki a vendége volt. Jó volt náluk lenni! Gazdagság, vidámság, ajándékok. Lassan a testvérei is megenyhültek. Egyiknek munkát szerzett, a másiknak a házvásárlásban segített sokat, anyagilag is. Morcos nővére gyerekeit elhalmozta ajándékokkal. Eltelt 4-5 év.
És egyszer, karácsony előtt, baj történt.
Emily megbetegedett. Lázas volt, gyenge, nem akart felépülni, hiába váltogatták az antibiotikumokat. Egyre elesettebb, sápadtabb lett…
Cukorbetegséget diagnosztizáltak az 5 éves kislánynál. Anna őrjöngött. A kedves, vidám, csupa szív fiatalasszony felbőszült anyaoroszlánná változott. Ordított, sírt, dührohamokat kapott.
Talán ekkor született meg a szívében a gyűlölet a sors ellen. Miért én? Miért az én gyönyörű gyermekem? Ki az oka? Mi az oka? Honnan örökölte? Lázasan kutatott… a férje családja… onnan jön a baj…
A bigott nővér, ekkor már a templom kántora, félve súgta a rokonoknak: az Isten, az Isten megverte, mert vad házasságban él…
És ellenpontként a beteg, egyke kislányra, egymás után szülte az egészséges gyerekeket… hatot.
Anna mindent megtett kislányáért. Már nem igen járt be a gyógyszertárba, csak őt ápolta. Ez lett életének értelme. Ferenc átvállalt tőle mindent, a patikai munkát, a csirkéket, a takarítást.
Anna vakon hitt a gyerekorvosnak. Mindent megtanult tőle a cukorbetegségről, cserébe mindent odaadott. Akkoriban a szülők még nem maradhattak bent a kórházban. Anna igen. Az ügyeletes orvosi szobában aludt, egy idő után már nem egyedül. Szerette vagy sem az orvost, nem tudni, de a házassága Ferenccel ekkor roppant meg – a lelkében… majd a testében is.
Teltek, múltak az évek. Emily szépen fejlődött. Tudományosan éltek. Inzulin, kalóriák. Anya és leánya. Mindig együtt.
Diabetes táborokba jártak, Anna a környék összes cukorbeteg gyerekének ügyét intézte, a szülőket tanította, s már más férfiaknál is kereste a boldogságát, mert Ferenc egyre jobban befelé fordult, egyre ritkábban közeledett elfoglalt, ideges feleségéhez, egyre unalmasabb férj lett. Anna szerint, akit csak a patika érdekel.
Pedig jó ember volt. Imádta őket. Kora reggel felkelt, begyújtotta az olaj bojler, hogy legyen meleg víz a „lányoknak”. Meghozta a friss kiflit, kakaót, csak ő tudott pedánsan, szépen mosogatni, porszívózni, pontosan intézte a patika ügyeit, a betegek szerették, a felettesei is. Eltűrték, hogy felesége csak felveszi az asszisztensi fizetést, de soha nincs a patikában, hanem a beteg gyerekét gondozza.
Anna pedig szabadon élt mellette. Már újra vidám volt, belevaló, bár bántotta, hogy a falusi orvosok feleségei nem akarják „befogadni”. Parasztlánynak tartják.
Újra tervezési lázban égett. Örökké épített, átalakított, felújított. Egy fal ide, egy ablak oda…
Jó ízlése volt. Lakásukat kényelem és jómód jellemezte, nem sajnálta a pénzt semmire, jöttek a barátok is.
Emily egyetemre készült. Anna felszabadult energiái új terveket szőttek. A közeli kis városban megüresedett a patika. Oda megyünk! Döntött. Nagyobb lélekszám, nagyobb forgalom, úgyis majd Emilyé lesz.
És átépíttetett, felújított, berendezett már az új helyen. Bútorokat vásárolt, szőnyegeket, képeket, divatos csempét, függönyt, beépített konyhát… Közben megtörtént a rendszerváltás.
( A jól menő tsz idején a városka felvirágzott. Szebbnél szebb házak épültek, elegáns kertekkel, azt hihette az ember, hogy Ausztriában jár, ha végigment a fő utcán.)
Anna apósáéknak jelentős földet adtak vissza. A férje testvérei nem akartak gazdálkodni, így Anna mindent megszerzett: kárpótlási jegyeket, földet, öntözőberendezést, gépeket.
Hamarosan a földkimérő bizottságban látjuk, majd a helyi képviselőtestületben. És ügyeskedik, harcol, ütközik, de a legjobb földeket szerzi meg és elkezd gazdálkodni: Gyógynövények, ligetszépe, Majoranna, majd káposzta, spenót, zöldbab. Tudományosan, a földet bevizsgáltatva műtrágyáz, helikopterről permeteztet, traktorra ül, ha kell, palántáz és locsol, éjjel- nappal a földeken van… hamarosan a szomszéd terület gazdájával társulva.
Holland paradicsomjának a másik megyéből is csodájára járnak. Bújja a szakkönyveket,
„továbbképzést” tart a környék falugazdáinak. Gépeket bérel, vásárol, hűtőházakkal köt szerződést az ország különböző pontjain, mindenkit megvendégel, ajándékokkal halmoz el.
A falu rájön, hogy Anna mindent el tud adni és megkérik, szerződjön az ő termésükre is.
Anna boldog… intézkedik… felvásárol… elad.
Tavasszal iszonyú kölcsönöket vesz fel műtrágyára, gépekre, a nagyvonalú életre… de betakarításkor „jön” a pénz… és visszafizeti a kölcsönöket és vásárol, fogyaszt, nagyban.
Ferenc tartja a frontot a patikában, és a hátát Annáért, aki papíron még mindig asszisztens a gyógyszertárban, de már egy percet sem tölt ott.
Egyre türelmetlenebb Ferenccel, felveszi a fizetését, sőt néha, amikor pénzre van szüksége, kiveszi a patikai kasszából a pénzt, s Ferenc nem tudja kifizetni a gyógyszerrendelést.
Sokszor veszekszenek emiatt. Emiatt is! Kapcsolatuk teljesen kihűlt már, Anna egyre durvábban átkozódik, szidja férje le-, s felmenőit.
Ferenc tűr, hallgat. Kap néha egy –két láda méregdrága francia bort, egyszerre három bőrdzsekit a zágrábi piacról, jó ebédeket főz Anna, szép, kényelmes a lakás, Ferenc hallgathatja legújabb hifijén kedvenc zenéit, udvaruk kerti tóval, fa és virágritkaságokkal mediterrán hangulatot idéz, kedvenc kutyája szereti, a lánya gyógyszerész lesz… miért lázadozna, mi kell még?
            Anna száguldozik a Ladával, ég a kezében a cigi állandóan és intézkedik…
Még mindig kedves, vidám, mosolygós az idegenekkel, de dühös, indulatos otthon. Mindig haragban van valakivel. A testvéreivel, a férje famíliájával, a barátaival.
Pszoriazisa egyre csúnyább, a kelleténél jobban meghízott, talán a sok sör miatt is – ami kell a földeken, a hőségben a nehéz munkához. Arca kivörösödött a naptól, de kedves mosolya, meleg tekintete a régi. És a társ, akivel gazdálkodik, a kissé alacsony, izmos testalkatú, sötét szemű, fekete göndörkés hajú férfi ellágyuló tekintettel néz rá, s valahogy rezonálni kezd ezzel a félig „úri”, félig paraszt kedves, nagyhangú, kacagós asszonnyal, a gyógyszerésznével.
Mind gyakrabban mennek együtt intézkedni a helikopteresekhez, a hűtőházba, a vetőmagért, s éjszakánként a locsoló berendezést áttelepíteni. Rengeteget dolgoznak, éjjel – nappal, és jönnek a problémák is: fagy, jég, kártevők, növénybetegségek… de nem baj, mert ketten vannak, örülnek egymásnak, kiegészítik egymást. A férfi figyelmes, a nehezebb fizikai munkát átvállalja, és csodálattal néz fel az asszonyra, aki odahagyja a fehérköpenyes tiszta állását, s itt tapossa vele a sarat.
A falu már pletykál, de csendben, mégis a gyógyszerész úr csak jobban tudja, mit kell tenni, - de Ferenc nem tud, vagy inkább nem akar tudni semmit.
            Anna változatlanul imádja a lányát. Megszervezi, hogy Pesten, egy fotóstúdióban
 „művészfotókat” készítsenek róla. Büszke a lánya szépségére, aki apja szőkeségét, szemszínét örökölte.
Gyönyörű, nyúlánk alakja is apja fajtája, de széles alapú, szép formájú melle anyai örökség.
Anna egyetlen célja, amiért mindent megtesz – kétségkívül – Emily boldogsága. Asszisztál a szerelmi ügyeiben, barátnője és szponzora a lánynak mindenben. A fiúk jönnek – mennek. Emily szerelmes természetű kislány. Majd megcsillan a lehetőség egy szerbiai magyar orvostanhallgató személyében.
Anna megérzi, hogy a diabeteszes kislány örök támasza lehet egy orvos férj, a fiú pedig kiutat lelhet a házassággal – hiszen Szerbiában háború van, s neki haza kellene menni, mert katonaköteles korú.
            A fiatalok közt fellángol a szerelem, vagy legalábbis úgy tűnik.
Anna gyorsan lép. Pár hónap elteltével parádés eljegyzés, álomesküvő következik. Csodálatos menyasszonyi ruha, művészi orchidea csokor, virágerdő a templomban, szivecskés, léggömbös „amerikai” dekoráció, amilyent először látott a kisváros étterme. A rengeteg vendég drága ajándékai hegyekben álltak.
Aztán lakást kellett venni, a nagyvárosban – erőn felül -. Berendezni egyedi módon – kölcsönökből – és közben… egyszer… Uramisten! – kiált fel Anna! Vért, sok- sok vért látott a WC kagylóban, amint felállt. Nem most van a menzeszem! Mi ez? Mi történt? Talán egy aranyér? Elmúlik.
Aztán újra vér… másnap is… harmadnapon is, nem szűnően. Döbbenet, kétségbeesés, vizsgálatok… és a diagnózis: vastagbélrák.
Nem… ez nem lehet igaz, Anna rohan orvostól, orvosig, hátha tévedés. Anyjára gondol… igen ő 52 évesen halt meg, méhrákban. ( Ahogy múltak az évek megbékült, megszerette a vejét, betegen ott lakott a kitagadott lányánál, ő ápolta)
„Én mosdattam, öltöztettem fel halottan”… Borzasztó volt! Most én is? Én? Miért én? És Anna üvölt, sír, dühöng. Miért élhetnek a többiek, Ferenc szülei, testvérei, az én testvéreim, mindenki… nem volt elég nekem Emily betegsége…
Nem… ezt nem csinálom végig. Dögöljek meg, minél előbb! Mit vegyek be? Dögöljön meg mindenki, mindenki, én is… és zokogott sokáig, hangosan. Mi lesz Emilyvel? Ki gondoskodik róla? Istenem, ne tedd ezt velem, ugye nem igaz? Segíts!
            És jött a szenvedés: műtét, sztoma és a makacs döntések. Nem kell kemoterápia. Anna addig kereste az orvost, amíg olyat talált – híres professzor – aki megnyugtatta, hogy alaposan „kitisztítja” nem kell kemo.
Ferenc türelmesen ápolta otthon, beteg feleségét. Voltak jobb napjai, reménykedett, majd fel – fellángoló gyűlölet a férj, a rokonság, Emily férjének családja… mindenki iránt, s a fájdalmas zokogás „hát ezt érdemlem?”
            A gazdatárs még művelte a földeket, segített intézni Ferenc ügyes- bajos dolgait… de vége volt már, vége a boldogságnak, oda volt az ő lángolószemű, kacagó, lehetetlent nem ismerő kedvese.
Sok éjszakán át siratta, kóborolva a földeken. Fel – felnézett a csillagos égre, amelyben oly sokszor gyönyörködtek együtt, hallgatva a békamuzsikát, a csatornapart gyepszőnyegén, fáradtan, sárosan, porosan.
Sajnálta nagyon Annát, az ő különleges szerelmét, sajnálta önmagát, s úgy érezte egyedül képtelen lesz művelni ezt a sok földet! Minek? Kiért? Hogyan? Nekem is végem van! – sóhajtott fel.
            Anna mégsem adta fel. Meg akart gyógyulni. Utolsó percéig intézkedett. Halála előtt két nappal új autót vásárolt. Egy nagy fekete Fiatot. Már nem tudta kipróbálni. Sokáig állt a garázsban érintetlenül. Az autó ára is növelte az adósságot, amit maga után hagyott.
            A temetés megrendítő volt. Ferenc eltorzult, szürke arccal állt a ravatal mellett, halkan köszörülte a torkát egyfolytában. Emily sápadtan, üveges tekintettel meredt a még lezáratlan koporsóra, látszott rajta, hogy semmit nem érzékel a valóságból, néha meg- megszédült. Anna megbékélt vonásokkal, kissé felpuffadt arccal feküdt, mintha aludna.
Lábánál bunyevác szokás szerint fénykép a családjáról, rózsafüzér, aprópénz… Körülötte egzotikus virágok százával a koszorúkban édeskés, émelyítő illatuk keveredett az olvadó gyertyák szagával, s a megrettent hozzátartozók kesernyés izzadságának kipárolgásával. A pap szépen beszélt. Lassan visszafogadta az eltévelyedett bárányt egyháza is.
A temetés szerény volt, túlságosan is egyszerű. Annához nem ilyen búcsú illett volna. „ Szállj, szállj, sólyomszárnyon, három hegyen túl”… dúdoltam magamban, amikor a közös sírba leengedték a koporsót.
Sokan voltak a temetésen, az egész város szerette Annát. A tömeg szélén, egy cédrusbokor árnyékában egy lehajtott fejű, alacsony, fekete férfi törölgette szüntelenül ömlő könnyeit. Néhányan lopva figyelték. A sírt elborították a virágok. Az anyjáét is, mert. Anna az édesanyja sírjába akart kerülni. Talán, hogy ne legyen egyedül:
Mindezt végiggondolta Emily, miközben száguldott visszafelé, az apjához, az „üres” házba, a lepukkant patikába. ( A lakás valójában olyan volt, mint régen. Semmit nem mozdítottak el Anna halála óta, már 4 éve. Még a különleges virágai is éltek, csak talán a leveleik nem voltak olyan fényesek, mint hajdanán. )
            Száraz kekszet rágcsált, mert már rég ennie kellett volna, majd önmagát is meglepve megszólalt: „megmondom neki.” „ Apa én hazajövök .” Eltart ez a patika kettőnket is.
            Sok minden történt, mire ez az elhatározás megszületett, s ez a mondat elhangzott! A dédelgetett, kényeztetett kislány kemény, eléggé kiábrándult felnőtté vált
. „ Orvos látogató”, azaz gyógyszerészügynök lett. Ez jó fizetést, céges autót jelentett és állandó stresszt is, hiszen reggeltől- estig, télen – nyáron az utakon volt, járta az országot Debrecentől Szentesig, egyedül. Nem sietett haza a nagyvárosba, hiszen szép lakása, Anna álma, majdnem üres volt már.
A szerb orvos elköltözött egy ápolónőhöz, s amit csak tudott, elvitt. Szinte csak a beépített bútorok maradtak. Emily nem szívesen volt már itt, hol egy barátnőjénél aludt, hol magához hívott valakit, hol egy régi barát ágyában kötött ki.
Kereste kétségbeesve az „igazit” Nem volt veszteni valója. Férfi akadt bőven. Mindenkit megigézett a feltűnő szépségű lány. Hibátlan alakja, nagy, formás mellei, a tetovált, duzzadt ajka, eleganciája. Jött negyvenes nőgyógyász, öntelt és gazdag, jött jómódú pesti sztárügyvéd, jól bejáratott rigolyákkal, de Emily nem a „buta szőke” kategóriája volt. Nem lehetett uralkodni felette. Sőt!
Próbálkozott régi, gimiskori szerelmeivel, csapódott ide-oda, először lelkesen, bizakodva, majd fásultan, kiábrándulva. Biztonságot akart, támaszt, de csak szexpartnerek leselkedte rá, és Emily megdöbbenve fedezett fel, hogy nem jelent már annyit neki a szex, mint korábban. Azért még tetováltatott egy szép rózsát a keresztcsontjára, amely hivalkodóan villant ki egy-egy mozdulatánál a divatos farmerből, csalogatva a férfi szemeket.
Pénze volt, vásárolt magának drága ruhákat, ékszert, műkörmös, kozmetikus, fodrász várta, amikor megjött 300 – 400 km-es napi útjáról, de egy szál maga állt a világban
. Egyszer aztán… megjelent egy fiú, akinek már régóta tetszett ő, de nem is figyelt rá.
Bőrüléses BMW-vel járt, ajándékokkal, vacsorákkal kápráztatta el a nagystílű élethez szokott, szeretetre vágyó lányt.
Ekkor még nem lehetett sejteni sem, milyen vesszőfutást hoz ez a kapcsolat Emilynek. Hamarosan összeköltöztek Bálinttal. A legdrágább szórakozóhelyek törzsvendégei lettek az alföldi városban. Bálint számítógép alkatrészekkel üzletelt, meg mindennel. Hamarosan „befektette” Emily 3 szobás lakását is, 150 %-os hasznot ígérve.
Bálint elvált volt, felesége nevelte 8 éves kislányukat.
Szép, könnyed életet éltek, de az első hónapok rácsodálkozása hamar elmúlt. Mindketten rájöttek, hogy nem egészen ilyen párt képzeltek maguknak. Bálintot meglepték Emily érthetetlen, váratlan dühkitörései, sírásrohamai, Emily pedig megérzett valamit a férfi múltjából, ami nyugtalanította.
Egyre többet veszekedtek, majd Emily úgy döntött vége, szakítanak. Megdöbbenésére Bálint nem tiltakozott, nem marasztalta.
Emily kocsiba ugrott, és elindult… de hova? Lakása már nem volt, apjához nem akart menni, sírva száguldozott az utakon, majd egy barátnőjénél kötött ki, hozzá költözött kevéske személyes holmijával. Megrettenve jött rá, hogy a lakásáról semmi hivatalos papírt nem készült, így Bálint jóindulatán múlik minden, aki pedig közölte, hogy egyelőre nem tud megoldást, befektette az ingatlant.
            Ferenc megtudva a rossz hírt, csendesen őrlődött: Mi lesz most, én nem tudok még egyszer lakást venni, tele vagyok még Anna adósságaival, mi lesz ezzel a lánnyal, albérletben kell laknia… elúszik a lakás ára. Bálint nem fogja visszaadni… és a szorongást alkohollal oldotta. Több hónap telt el. Nem tudni pontosan mi motiválta Emilyt, szerelem, vonzódás, a magány előli menekülés, vagy a lakás visszaszerzésének egyedüli lehetőségét ismerte fel? De tény, hogy újrakezdték Bálinttal. Valahogy kibékültek. Szükségük volt egymásra. Kölcsönösen.
Bálint furcsa titkát feltárta a lánynak. Korábban nagy üzlet volt benzint átvinni a déli határon. Szerbek, horvátok, magyarok jártak át tankolni, kevéske haszon reményében.
Bálint néhány élelmes társával valami nagy üzletet csinált, de lebuktak. Bírósági ügy lett a dologból, s az ítéletet igazságtalannak érezte Bálint. A főkolomposok megúszták, a mellékszereplők, mint ő is, nem. 8 hónapot kapott. Hosszas vívódás után úgy döntött, hogy nem megy be a börtönbe. Valahogy eltűnik. Mi az az öt év elévülés? Kiböjtöli. – De erről senki nem tudhat rajtuk kívül. Emily megdöbbenve hallgatta.
Hamarosan a fővárosba költöztek. Buda luxus albérletben laktak, Bálint több lábon állt az üzleti életben, testvére barátai segítségével, névtelenül. Emily is sokat keresett, úgy tűnt, rendben lesz minden.
A lakás ára is „visszajött”, s Bálint újra tervezett… és megvalósított.
Szentendrén gyönyörű környezetben eladó volt egy csaknem kész ház. Erdő, levegő, fák, virágok… sok-sok millióért. A tulajdonos megegyezett velük, hogy három, vagy négy részletben fizetik ki az árat. Az első részlet készen állt. Emily lakásásnak árát, tíz millió körüli összeget kifizettek.
Hamarosan jött a „hidegzuhany”. Nincs lakhatási engedély, nincs szennyvízcsatorna, rossz a fűtésrendszer… Bíróság, tárgyalások, szerződésbontás… a per tart.
Emily pénze másodszor is elúszott!
És újra szaporodtak a viták. Emily járja az országot. Az ő nevén van az albérlet, a részletre vásárolt autó, hiszen Bálint kőrözés alatt áll.
Üzlettársai ezt kihasználják, mire észbe kap, szinte semmije sincs se nyomda, se off shorte cég.. Idegeskedés, viták, hiszti!
Olcsóbb albérlet, persze még mindig luxus, két kocsi beállóval, de már Pesten.
Emilynek kezd elege lenni az egészből. Néha haza megy. Otthon is űr… apa iszik, hűtő üres a cukra össze-vissza ugrál, semmi jó, a cégek egyre kevesebbet fizetnek, az orvosok már utálják a gyógyszerügynököket… Bálint is hülye. Ott kellene hagyni. - gondolja Emily. „ Menj el, ha akarsz, mondja” állandóan.
Dehogy megyek! Hova menjek? Add vissza a lakásom árát, és megyek. Megegyeznek, hogy Emilyé a kisebb szoba, és „külön” lesznek a közös albérletben.
Valójában hol együtt, hol külön. Nyűglődnek! Gyötrik egymást.
Egy nyirkos, hideg napon Emily épp a fürdőszobában keresgéli az egyik szemfestékét, amikor csengetnek. Bálint nem nyit ajtót. Csengetés, kitartóan! Na, mi van? Már elment itthonról? Ki a fene lehet? Megyek! Ordítja Emily és szorosabbra köti fürdőköpenye övét.
Az ajtóban két fiatal férfi áll. Nyomozó igazolványukat mutatják. Emily lábai hirtelen elgyengülnek, gyomra összeugrik, mindjárt elájulok. - fut át az agyán. Egy darabig semmit nem hall, pedig az egyik nyomozó beszél, nyitja csukja a száját… na, szedd össze magad, nem mutathatsz félelmet- gondolja.
A nyomozók kedvesen elmondják, hogy címre jöttek, valaki feldobta Bálintot, intézze el gyorsan a fontos ügyeit, délután visszajönnek érte.
            Emily betántorog a szobába. Micsoda? Hát ez nem igaz! Most meg becsukják? Már csak négy hónap volt hátra az elévüléshez!
Mi lesz velem? Már megint mi történik velem? Nem! Nem! Az albérlet, az autó, hogy oldom meg? Anya! Anya! Miért nem segítesz? Hol vagy?
            Bálintot elvitték. 8 hónap börtön. Januártól- augusztusig. Emily újabb próbatétele. Már másodszor van teljesen egyedül! Ezt is megoldja. Csakazértis!
Bútorszállítók, dobozolás, olcsóbb, kisebb albérlet. Autórészlet, biztosítás, elmaradt csekkek, düh, tehetetlenség, és közben munka, bájos mosolyok, öreg, kéjenc, hülye orvosok rendelőiben.
 És fejfájás, szédülés, rossz közérzet… apa… elmondom neki.
. Meglepően nyugodtan fogadja. Nem cirkuszol! Ad pénzt, a hülye BNW szervizére.
 Néhány hét elteltével Emily „beszélőre” megy. Izgatott, fél, undorodik a szituációtól. Minden eszébe jut. Megérdemli ez a pasas, hogy bemenjek hozzá? Most kellene végleg lepattannom. Felszámolni ezt a kapcsolatot, leszámolni, újra kezdeni mindent, mással! Igen, ezt fogom csinálni. Amíg bent van, segítek neki, kitartok mellette, de aztán… vége… ebből elég volt.
            Félve lép be a nagy fémkapun. Egyenruhás őr kíséri. Kopár, ijesztő, rideg terem-mint a filmekben. Jön Bálint. Sápadt, sokat fogyott, kissé zavarban van. Felületes a beszélgetés. Kint minden rendben. „Bent” is. Jó helye van. Konyhán dolgozik. Lehet, hogy sikerül egy másik, jobb börtönbe kerülnie. Elköszönnek.
            Emily szíve a torkában dobog, enyhe émelygést érez, elvakítja a fény, amint kilép az épület kapuján. Szikrázik a hó, bántja a szemét, fáj. Kicsordulnak a könnyei. Hová menjek? Mit csináljak?
 A kezdeti „begubózás” után, Emily újra keresni kezd! Régi barátnők, barátok után kutat. Rohan, kapkod, dolgozik, buliba megy, keres, talál… férfiakat…
Akad öregebb és túl fiatal, szép és csúnya, régi szerelem és alkalmi ismerős, de a „magány” marad.
Munka, éjszaka, bárok, fáradtság- magány.
Egy kis mixer fiú „halálos” őszinte szerelme kicsit enyhít a valóságon. De a valóság túl bonyolult. Minden hazugságra épül. Emily már néha nem tudja melyik énje az igazi?
Nem szeret senkit, nem vágyik semmire. Sodródik
. Megismeri a börtönéletet. Bálint pénzt kér. Ha nem küld, baja lesz, ott bent! Rájöttek a cellatársak, hogy nagyon gazdag volt, zsarolják! Miből küldjek neki? Az én fizetésem nem elég mindenre. – Majd dönt!
Nem maradok egyedül Pesten! És gyötrődik: Hazamenjek? Apámhoz? Találhatok én még új társat? Ilyen múlttal? Válás, börtönlakó… A cukorbetegségemmel ki fogad el? A szemem is állandóan hülyéskedik, rosszul látok. Egyre több anyajegy nő rám. Megmutatom egy bőrgyógyásznak, ha arra járok!
Pár hét múlva a szegedi klinika előtt eszébe jut Emilynek a vizsgálat. – Beugrom, most van időm. –
Öreg, fáradt nő ül a mikroszkóp mögött. Vegye le a blúzát- mordul rám. Néz, forgat, elhúzza a bőrt, a hátamon vissza - visszatér egy helyre.
            Hölgyem! Ez itt egy melanoma. Gyors műtét kell. A hónalji nyirokcsomókat is megnézzük. Ha áttét van, azokat is kivesszük! – hallom fél kómában.
Kinek beszél ez? Nekem? Rólam van szó? Ez a nő megbolondult! Micsoda? Bőrrákom van? – Hát ezt aztán már nem! Nem, nem – felállok szédelegve, magamra rángatom a blúzt.
 … értesítjük… egy hét múlva… viszontlátásra.
            Emily félájultan zuhant le a kocsi ülésére és hangos zokogással borult a kormányra. Szar! Minden egy nagy szar!
            Egy – két nap múlva, kissé lenyugodva másik bőrgyógyászt keresett, de a diagnózis nem változott.
            Műtét… majd újra… egyedül a klinikán.
Ferenc őrlődik magában, de képtelen törődést mutatni. Évek óta nem vezetett. Viszolyog az autótól. Bemegy a garázsba… beül… le kellene mennem Szegedre, meg kell látogatnom a lányomat… de hogyan?… és nem képes elindulni. Évek óta az utcára sem nagyon ment ki!

A kis Emily újra talpra áll. Táppénzen van otthon, Ferenc körüldongja, törődik vele és aggodalmaskodik… nincs pénz, tönkre megyünk, mi lesz, ha a lány sem tud dolgozni…
Eltelik három hónap. Kontroll. Újabb melanoma. Már könnyebben, fásultabban viseli a kislány. Sír egyet és megy a műtétre. Amikor jobban lesz, megy beszélőre. Bálint egyre távolodik tőle, benne… Idegennek tűnik, olyan furcsa… Mit keresek én itt?- gondolja. Nincs mit mondanom neki! Félek, ha kiszabadul, mi lesz? Bárcsak…
            És a visszafelé vezető úton azon töpreng, mi lehet az oka a rosszindulatú sejtek kialakulásának? A gének, az életem, a hajsza, a stressz, a sok vezetés, az új inzulinom… igen, ez az… azóta kezdtek szaporodni az anyajegyeim! Változtatni kell! Változtatok- határozta el Emily! Változtatok mindenen! Hazafelé indul, száguldva. Egy óra múlva megáll a gyógyszertár mellett, a szokott helyén.
Apa! – megjöttem, - gyere be a lakásba. - szól apjának, aki receptekkel a kezében szedi le a polcról a gyógyszeres dobozokat,
… mindjárt megyek, kiadom, beütöm, sokan lesznek perceken belül, most ér véget a rendelés az orvosnál és megrohannak… nem érek most rá…- hadarja…
-          Gyere be! – ordítja Emily határozott, türelmetlen hangon.
Ferenc megérzi a hangsúly furcsaságát, gyors, apró léptekkel siet be a lakásba.
-          Apa. Én hazajövök elsejétől hozzád. Itt fogok dolgozni!
Ferenc megretten. Sejtette ő ezt, de reménykedett, hogy mégsem. Nem akarja, hogy Emily hazajöjjön. Túl zűrös ez a lány! Sok ide a két patikus. Emily különben sem ért semmihez. Mindenre meg kellene tanítani. Nem venné figyelembe, hogy ő a főnök. Mindenbe beleszólna. Szeleburdi…
Az egyedüllétet is megszokta már. Jó nyugis így az élet. És a pénzt is félti. Ha Emily is kiveszi a kasszából, mint az anyja? Jó állása van, jól keres!- miért akar változtatni… nem, ez nem lenne jó- gondolja.
-          „Hát nem… nem...” nyögi ki Ferenc, de Emily megretten a szomorú hallgatástól és kiabál: Apa! Te nem szeretsz engem, téged nem érdekel, hogy velem mi történik, te nem akarod, hogy ide jöjjek?
Ferenc elszégyelli magát, a gondolatai miatt. Az ő kis Mic-e! Dehogynem szereti! Imádja! Kiért él? Csakis Őérte! Neki már nem kell semmi! Mit ér az ő élete? Semmit!
1-2 pohár bor az összes öröme már régóta, más semmi. Talán a kutya! Az jó, hogy van. Valaha szeretett jókat enni, de amióta Anna nincs, erről is leszokott. Az öregek napközijéből hozza a takarítónő az ebédet a műanyag, büdös éthordóban. Még a boltba sem megy el. Sehová! Élet ez?
      - Gyere kislányom! Gyere! – szakad ki belőle fájdalmasan, átérezve, hogy „gyógyszerész úr” énjének lassan vége, és megkönnyebbülten. Hogy lazíthat egy kicsit, és jót is tesz a gyerekével, akit minden sejtjével imád, és az életét adná érte, hogy meggyógyulhasson… De olyan nehéz ez az egész „változtatás”. 64 év nagy idő! S már 4 éve egyedül él.

      A következő hónapban a kisvárosi patikában új időszámítás kezdődött. Anna nyugtalan vére feltámadt Emilyben.
Nagyobb, szebb, modernebb gyógyszertárt akar. Felforgat mindent. Falakat helyeztet át, ablakot vágat, bútort restauráltat, hetekig szaladgál egy metszett üvegért, új számítógépet vásárol, kölcsönt vesz fel, apjának hófehér bőr, forgó fotelt tesz az irodába, a lakást is felújítja, új szobákat alakít ki, új beépített konyha lesz, rá sem lehet ismerni a házra. Apja aggódik, toporog, morog… minek ez, minek az, miért kell új csempe mindenhová, nem tudjuk kifizetni, ez nem jó, az nem jó… de Emily már nem áll meg. Igénye, ízlése, mint az anyjáé! Minden a legszebb, a legdrágább. Ferenc szenved. Tudta, hogy így lesz! Mindenütt felfordulás, hónapokig. Régi, magányos hálószobája szétverve, megszüntetve. Új szobát kap, új bútort, minden idegen. Sose fogja megszokni! „ A régi jobb volt” – hajtogatja. Nyár végére minden elkészült. Csillog - villog a lakás, a patika. Szép, kényelmes, elegáns! Ferenc még egy kiskutyát is kap, a közben végelgyengülésben meghalt Arthur kutya helyett.
Emily nap, mint nap beáll a pult mögé. Kicsit fakóbb az arca, halványodik a tetoválás az ajka körül, de megcsillan aranyszínű haja a besütő nap fényében, s szépen kifestett szeméből mosoly sugárzik.
A patika kínálata kibővítve, étrend kiegészítők, fogyókúrás teák, gyógynövények, az emberek elégedettek, dicsérik. „Milyen szép, milyen kedves, milyen ügyes a Ferenc lánya! Jó, hogy hazajött!”
Emily boldog lenne, de szorong, mert hamarosan augusztus lesz, s Bálint „szabadul”.
Vegyes érzelmek kavarognak benne. Valószerűtlennek tűnik minden. Fél a találkozástól! Néha úgy érzi, idegen már neki a férfi, meg kell szabadulnia tőle! Nyugodtabb, kiszámíthatóbb jövőre vágyik. Annyi bajt okozott már neki ez a kapcsolat! Máskor úgy gondolja, nincs már ereje újra kezdeni! Keresni, ismerkedni, feltárni a múltját, bevallani a betegségét, megkedveltetni az apját valakivel. Ez sem megy! – Tulajdonképpen összeillünk - állapítja meg néha. Két szerencsétlen, lehetetlen ember. Bálint törődik velem, a betegségemet jól tolerálja, elfogadja apát, jól főz, mit akarok még?
És Emily szenved, latolgat, fél, lázad, ismerkedik… és megjön Bálint.
Hetekig úgy laknak az Emily által bérelt kisvárosi lakásban, mint az idegenek. Óvatosan kerülgetik egymást. Egyik sem kérdez, egyik sem mesél az eltelt időről. Emily „tartja el” most Bálintot, aki furcsa, idegen, szótlan, sápadt. Emily aggódik. Mi lesz ebből? Mit gondol, mit akar, mire készül, miért nem közeledik, jaj, csak ne is közeledne…Undorodik a szex gondolatától is.
Bálint is őrlődik: Mi a terve Emilynek? Mit csinált, amíg ő bent volt? Talált valaki mást? Együtt maradjanak?
      Múltak a napok, hetek. Lassan oldódott a köztük lévő feszültség. Bálint talpra állt. Új vállalkozásba kezdett.
Pár hónap múlva újra drága kocsival szaladgál, nagyobb városba költöznek, nagyobb, kényelmesebb házba, drága karórája kivillan elegáns ingének mandzsettája alól, Dubaiban üzleti tárgyaláson vesz részt, s tavaszra befejezi az első félévet a Közgázon.
Emily a városból jár naponta kocsival a patikába. Már több mint fél éve nincs újabb anyajegye visszatért a régi inzulinjára, s várja, hogy leteljen az öt év és szülhessen egy nyughatatlan vérű, tehetséges üzleti érzékű, okos, szépséges kislányt, vagy kisfiút. Anna, onnan messziről biztos segít neki!
      De még van egy meg nem valósult terve. Vissza- visszatér éjszakánként fejébe a gondolat: Miért temették az anyját a nagymamája mellé? Hová fog kerülni az apja, ha meghal?
Férj és feleség egy sírban kell, hogy nyugodjék. Miért tiltakozott olyan hevesen a nagynénje, amikor megemlítette neki, hogy áthelyezteti az anyját? Valami titok rejlik itt, amit ő nem ismer. Tudakozódott, de nem igen beszélt senki! Sejtett valamit, de döntött:
-          Apám jó volt hozzá, szerette, ápolta, volt, ami volt köztük, mellette a helye,
A nyugtalan vérű lány elindult. Kért, harcolt, érvelt, könyörgött, s halála után négy évvel megszerzett minden engedélyt, hogy feltárhassák a sírt, és kiásatta az anyját.
Koporsója már megroppant- értesítették- s ő intézte azonnal az új fémkoporsót. Megrendelt, elszállíttatott, kifizette- honnan volt ereje mindehhez ennek a törékeny. érzékeny, sokat szenvedett kislánynak? Miért volt ilyen fontos neki?
      Egy meleg, nyári délután apja nagynénjének öreg sírját előkészítették a helyi sírásók. A temetkezési vállalat emberei áthozták a fémkoporsót, Anna testével, a másik parcellából. Csak néhány öregasszony volt a temetőben, s értetlenül bámulták – „mi történik itt? Nem volt halott a faluban!” Kit temetnek?
A sír mellett állt már a régi pap, Anna hajdani jó barátja és Emily Ferenccel. Lassan ereszkedett le a koporsó a mélybe. Virág hullott rá, majd a föld dübörgött a fémkoporsón hátborzongatóan.
A pap megszentelte Anna új, utolsó nyugvóhelyét. Ferenc könnyeit nyelve suttogta Emily fülébe: „Köszönöm, kislányom én ezt nem tudtam volna megtenni”. Emily száraz, égő szemmel nézte a friss földhalmot.
      Azóta elkészült a hófehér márvánnyal borított dupla sír, rajta a fehér liliomos síremlék.
Fehér Anna (1957-1981)
Kátay Ferenc (1945-       
     
Emily egy időre megnyugodott. Helyre állította a világ rendjét. A családja rendjét.
            Szegény, életében oly nyughatatlan Anna! Holtában sem nyugodhatott békében. Talán majd mostantól nyugszik, a szétporladt, fiatal teste legalább… de az élő vére, Emily rohan tovább a fehér liliomokig.

A sztrájktábla


A sztrájktábla


December van. 2007 decembere. Nagy hóesésre ébredtünk. A teraszt is belepte a hó. Az oszlop mellett éles szélű, szikrázó, csillogó minitűzhányó emelkedik.  Az udvar eltűnt. Félméteres fehérség mindenütt. A borókák alakjukat vesztve hajolnak földig a hó súlya alatt.
A meggyfa körül nagy élet zajlik. Apró, színes madarak lepik el a madáretetőt. Honnan kerültek elő? Tegnap még egyet sem láttam! –Pár percig figyelem őket. A cinkék illedelmesek. –Odareppen egy, kikapja a magocskát, s huss… már a fa tetején ropogtatja. Mehet a következő éhes madár…majd újra sorban áll ,ül az első, magocska, huss, jön a másik… Közösségi érzelmű madarak.
A meggyvágó már erőszakosabb. Leszáll, majd sebesen betelepedik az etetőbe, forgolódik, hogy senki ne férhessen mellé, s míg jól nem lakik, más nem tud kivenni egy falatkát sem, testével zárja el a kijáratot. Nekem, nekem, nekem…Önző madár.
 A verebek a legerőszakosabbak Ha felfedezik az etetőt a többi madár elbúcsúzhat az élelemtől! Jönnek csapatostól, nagy hanggal, rászállnak a madáretető tetejére, ing, leng a kis házikó, Kiszóródik a napraforgó, kendermag… Sebaj, a földre reppen a csapat, és mindent elpusztítanak. Nekünk is jár, mi is madarak vagyunk, mi is éhesek vagyunk, nem csak az énekesek… Parazita madarak.
Az embercsoportok a madárvilágban is leképeződnek. –gondolom, miközben dobálom a havat, hogy el lehessen jutni a kapuig.
Bent a lakásban kellemes meleg van. A fiúk már megitták a kakaójukat, s pizsamában nézik a Cartoon Network legújabb sületlenségeit.
A felnőttek, a szüleik, még alszanak. A papa is.
Igyekeznek kipihenni a multik által kikényszerített egész heti hajszát a fiatalok, a hetven év felgyülemlett fáradtságát ő.
Lassan mindenki felébred. –Kávék, nyújtózások, mosolyok, gyűrött arcok. A gyerekek félig alvó apjukat támadják le, teljes erővel dögönyözik, másznak rajta, birkóznak, ütnek, csiklandoznak. Egy kávéscsésze villámgyorsan dől az oldalára, folyik az illatos lé a fehér hímzett terítőre. Bella kutya lomhán mozdul az asztal alatt, nehogy rácseppenjen a kávé.
Fő az ebéd. Húsleves illata száll, mit sem ér az elszívó. A tévében vijjogva köröznek az autóversenyzők. Reikönnen, Hamilton…
A hó nagy, puha pelyhekben hullik, rendületlenül. A gyerekek boldogok. Öltöznek, ki akarnak menni azonnal. Egy kis szokásos csetepaté: Nem ezt a nadrágot, a másik dzsekit, ez rossz cipő, nem kell sál, hol a sapkám, ez az enyém, add ide te hülye… a másik a tied, ezt én akarom… nem veszem fel a  pulcsit…
Míg folyik a vita, kiszaladok, hogy lapátoljak újra egy kis járatot, hogy ki tudjanak jönni a gyerekek.
A gyári, új hólapátom ócska. Műanyag, hajlik, bután kunkorodik a vége, nem lehet vele boldogulni.

A garázsban van a régi lapátom. Előkeresem. A gimi portása, János csinálta nekem. Egy lécre rászögelt egy téglalap alakú farostlemezt, a szélére alumínium csíkot erősített.  Könnyű, éles széle jól „viszi” a keményebb havat is.
Sietve dobálom a havat, oda ne égjen bent az ebéd!
Kirontanak az unokáim. Az udvar minden négyzetcentijét berohanják. A szűz hó sima paplanát élvezettel tiporják szét a csizmás lábacskák. Hóembert, hóembert építsünk, szánkózzunk, hógolyózzunk… visítoznak. Majd a kisebbik, Balázs, megtorpan, rám bámul.
Mami!-te mivel lapátolsz?  Micsoda buta kérdés!- nem értem! Hogy-hogy mivel? Háborgok- hólapáttal!
A gyerek áll, néz, gondolkodik… majd megszólal:-Mami!  Ez „sztájktábla”
Mit mondasz Balázska?- kapom fel a fejem.  Ez nem hólapát mami, hanem „sztájktábla „-Miért ezzel lapátolsz?
Olyan szokatlan a szó ebben a környezetben, hogy alig tudom felfogni! Micsoda??? Süket vagy mami, veszíti el a türelmét a gyerek.  Sztrájktábla!!! – kiabálja, az r r r betűt próbálja jól ejteni megropogtatva.
Percekig álmélkodok, mire felfogom a XXI. században szocializálódott gyerek kép és fogalomvilágát…. és kibuggyan belőlem a nevetés! Hát persze….sztrájktábla… sztrájktábla… hahotázok, és felemelem jó kis könnyű hólapátomat, és ráképzelem a farostlemezre a feliratot:” monnyon le”!..... Tényleg sztrájktábla, kisfiam, ez sztrájktábla, csak most hasznosabb funkciója van. Nevetve puszilom össze bölcs kis unokámat, s elhatározom, hogy ezt le fogom írni.   







Őszi jegyzet (2oo6. szeptember 23. )



Unokáimmal a Duna parton ülök. A fiúk várat építenek a nagy szürke kövekből.
Ragyogó napsütésben fürdik a táj. A szél inkább tavaszt idéz.  A gesztenyefák lombja még harsogóan zöld, de itt-ott nyílik már néhány tüskés gubó, s kivillan a zöld burokból megszülető gesztenyék fényes barna héja.
Tobzódnak a színek. A szürke kövek fölött a parton fehér lepkeraj köröz.  Amott a mézszínű darazsak napoznak az őszi fényben.  Egy hegyes kődarab kiálló élén kék szitakötő billegteti egyensúlyozva szárnyait.
A Duna vize mintha állna, kéken fodrozódik, meg- megcsillannak apró hullámai. Sirályok fehér szárnya feszül a valószínűtlenül kék égre.
Körülöttem a zöld szín millió árnyalata. Hihetetlen hányféle növény él itt egy négyzetméternyi területen: Lósóska nagy lapátlevelei harsognak sötétzölden, bordó erezettel. Vadárvácska szürkészöld apró fodrai bújnak meg a kövek között, sárgászöld levelű pitypang nyújtja a szélnek fújókájának fehér bóbitáját, repülnek is már az apró ejtőernyők.
Szeder szúrós mélyzöld indája kúszik lábam alatt tekeredve, olajzöld bokrocska büszkén emeli különös, szabdalt lombját a kövek fölé.
Amott egy kerti paradicsom megkésett virágai sárgállnak a méregzöld háttérben. Lent a parton a fű zöldjét, mintha tavasz lenne, apró citromsárga virágok pettyezik. A fűzfák ága-levele zöld-ezüst, sápadt zöld akácia bokor ingatja szimmetrikus levélzetét a gyenge szélben. Kerti mimózák eltévedt testvére.
Távolabb a vízen ladikok sötétlenek. Korhadó fájuk talán rég elporladt kezek nyomát őrzi. Egyikük süllyedőben.
A komp most indult el a túlsó part felé. A másik irányban az atomerőmű kéményeinek nek kontúrjai jelzik a századot.
Béke és idill… Béke és idill??
Két napja verték szét Pesten a tévé épületét. Az ország a politika miatt két táborra szakítva
öli egymást hosszú ideje szóval, most már ténylegesen is kővel, vasdoronggal, vízágyúval.  Magyar a magyart!
Ki a magyar? Mi a magyar? Most Berzsenyivel kellene válaszolni!   „rút szibarita váz,”???
Barátok és testvérek fordulnak egymás ellen, férjek és feleségek között vad viták a politika miatt.
Ki a baloldali, ki a jobboldali? Milyen újságot olvasol? Melyik tévét nézed? Családi összejöveteleken kínosan kiemelkedő a téma! Kinek jó ez? Mit akarunk?  Miért? Meddig fajul? Ez a szabadság? Mi történt velünk??? Miért lett a gyűlölet a legerősebb érzés bennük?
ECCE HOMO-mondaná Ő, ott fent, a nagy varázsló, ha szóra méltatná az eltorzult XXI. századot.

Irma regénye

Irma regénye


Irma furcsa világból jött. Börtönőr volt az édesapja, Állampusztán laktak a börtön területén. Egyszer jártam náluk. Félelmetes, számomra ijesztő világot láttam ott. Szögesdrótok, rácsos ablakok, bekerített sportpályák. Mindenütt csíkosruhás emberek. Meneteltek az udvaron kettős oszlopban, mellettük egyenruhás, fegyveres őrök. Mások éppen röplabdáztak, persze felügyelet alatt. Hívtak bennünket, hogy álljunk be játszani. Én féltem. Irma bátorított. Izgalmas volt, és visszataszító is egyben. A nagy, szürke börtönépületek mellett sorakoztak a börtönőrök szolgálati lakásai. Egyforma, takaros kis családi házak, előkertekkel –Elit börtönök. Itt nőtt fel Irma, neki minden természetes volt. Nagyon szoros családi kötelékben éltek Anyukája, mosolygós, kerek képű, kövérkés, szőke kontyos néni, nagy szeretettel fogadott. Apukája alacsony, mokány, fekete férfi –egyenruhában- volt. Kicsit tartottam tőle.  Irma húga kerek arcú, nevetős, cserfes szőke kislány volt. tiszta anyja, míg Irma fekete szúrós szemű, hallgatag, mint az apja.
A börtön zárt világa nekik természetes volt. A sok rosszarcú, csíkos sapkás ember is. Nekem riasztóan idegen, hátborzongató. Irma a fegyelemből, a zártságból jött, én a szabadságból, a nyitottságból. Minden ellentétes volt bennünk. Talán ezért izgatott, vonzott engem ez a titokzatos, idegen kislány. Addig mesterkedtem, amíg a bizalmába nem fogadott. A barátnője akartam lenni, a támasza a kollégium nyüzsgésének magányában. Sajnáltam, mert láttam, hogy szenved, nem értettem, miért sír éjszakánként. Testvérként szerettem, hiszen mindig testvérre vágytam.
Azt hiszem, ő is szeretett, de csak annyira, amennyi szeretete maradt a szülei, és a húga iránti várakozásai után.
Tűz és víz voltunk. Irma pontos, precíz.
Én nagyvonalú, szertelen.
Ő hallgatag és megfontolt, én szószátyár és meggondolatlan.
Valószínűleg jó hatással voltunk egymásra.
Én tartottam tőle. A véleményétől, az értékítéletétől, a haragjától. Nem tudom, ő mit gondolt rólam, mit érzett velem kapcsolatban, de éjjel-nappal együtt voltunk, mint a testvérek. Délelőtt az iskolában egymás mellett ültünk, délután a kollégiumban, egymás mellett volt a fehér vaságyunk a húsz személyes hálóteremben.
Másodikban már könnyebb volt a lelke Irmának, mert a húga is kollégista lett. Én féltékeny voltam a húgára, meg irigy, hiszen most már mindent háromfelé osztottunk. A szeretetet is.
Irma tanult, ha tehette, utazott haza Állampusztára, s egyszercsak szerelmes lett. Talán ekkor már negyedikesek voltunk
Állampusztai fiú volt a kiválasztott, börtönőr gyereke, a mezőgazdasági technikumba járt, Kalocsán. Vékony, magas, fekete szemű, csendes fiú volt. Molnár Sanyi. Otthonról választott Irma. Összeillettek.
Érdekes módon keveset tudok a kapcsolatukról. A zárt világból.
Érettségi után elszakadtunk egymástól. Biztos az én hibám volt, hiszen valahol Varga is vagyok, tehát nem ragaszkodó, nem kapcsolattartó fajta.
A szeretetem viszont nem szűnt meg máig sem.
Ha találkozom Irmával vagy beszélek vele telefonon, olyan, mintha mindig együtt lettünk volna az eltelt időben. Többnyire öt évenként volt hírem róla.
-          Az érettségi találkozók idején.
-          - Irma tanítónő szeretett volna lenni! Nagyon! Csak erre vágyott.
Valamiért nem sikerült neki! Azt hiszem, az adóhatósághoz került.
Neki való terület volt - szerintem.
Szigorú, igazságos, pontos, megvesztegethetetlen – Ilyennek tartottam őt. Nem tudom, hogy éltek. Eleinte biztos, boldogan! Házat építettek, két szép fia született. Férje a börtönnél dolgozott.
Eltelt öt év, tíz, tizenöt… és Irma fia orvos szeretett volna lenni. Az én barátnőm, aki nem tudta megvalósítani szerény kis tanítónői vágyát, elhatározta, hogy a gyerekei nem fognak erre a sorra jutni!
Távol az egyetemtől, kis fizetéssel, átlagos gimiből nem sok esély volt az orvosi egyetemi felvételre ekkor.
Kis „ólomkatona” barátnőm kitalálta a megoldást.
Szeged közelébe kell költözni, hogy a gyerek járhasson szegedi tanárokhoz különórára.
És – gondolom nagy csaták árán – kiharcolta, hogy mindent felszámoljanak. A szép házat eladni, szülőket, testvért otthagyni, állást feladni… Irma habitusú embernek azt hiszem ez maga a halál. Fél öngyilkosság vagy egész! De a gyerek vágyaiért mindent félretett.
Szatymazon vagy Forráskúton vettek egy lepusztult viskót, a szép hartai ház helyett. Mindenki keresgélte az új helyét: iskolát, munkát, otthont. Irma kezdte elölről. Felújítás, építkezés, szépítés… és úgy vélem gondok, izgalmak, álmatlan éjszakák.  Bizonyára ezt az egészet csak ő akarta igazán: a gyerekeiért.
Móricz Jankája ő. Konok, szigorú, jóságos, gondoskodó, megoldó… és lehet, hogy közvetlen környezete számára nyomasztó, lelkiismeret furdalást ébresztő, elviselhetetlen, akarnok. – Csak olyan félmondatokból rakom össze ezt a képet, amit tőle hallottunk a találkozók osztályfőnöki óráján: „újra kezdtünk mindent, Sanyi egyre jobban ivott”
Szegény Sanyi szerintem kevés volt Irmához. Nem hiszem, hogy valaha is fel tudott nőni hozzá. Semmilyen tekintetben. Pedig Irma nagyon szerette. Olyan távoli, idegen világot zúdított a nyakába ez a szigorú, kemény jellemű, konok kislány, amibe idejekorán beleroppant!
Legközelebb arról hallottunk, hogy minden jól alakult, a fiúk az egyetemen, egyik orvos, másik tanár lesz. Rom ott élni, Szeged mellett, de megérte!
- Aztán… kezdett minden a visszájára fordulni. Jött a munkanélküliség, az alkohol, a veszekedések. És a vallomás, „Fiam orvos, de nem a szakmájában dolgozik, hanem gyógyszerügynök lett”
Szegény kicsi Irma! Ha ő tanító néni lehetett volna…! Hát lehet ilyet tenni? Megvalósul a vágy és elhagyni azt! Meggondolni? Mert kevés a pénz? Nem a hivatás az első?
Hát ezért volt minden! És hiábavaló volt? Irma csalódás sorozata ezzel csak megkezdődött!
- A fiúk megnősültek. A feleségek addig tűrték a szigorú elvárásokat támasztó, korrekt anyóst, ameddig rászorultak anyagilag. Amíg csak nála lehetett lakni.
Amint függetlenedtek, már kellemetlen volt a következetes egyéniség! Én Irmuskám! – biztosan nem tudott könnyed lenni! Nem tudta kikiabálni mérgét, elnézni a gyereknevelési hibákat, a fiatalok könnyelműségét.
Eltelt újabb öt év. Találkozó! Irma pontos, precízen fogalmazott mondatokkal, szenvtelen hangon elmondja: „Visszaköltözünk Hartára. Semmi okom nincs Mórahalmon élni! Fiaim elváltak. Az unokákat nem engedik hozzám.
Amiért oda mentem, az megszűnt. Sanyi iszik – nem dolgozik. Házat kerestünk Hartán, áruljuk a mostanit.” 
Honnan van ennyi erő ebben a pöttöm asszonyban!
Dönt! Megvalósít, elvisel, megszenved, újrakezd! Mi játszódik le benne? Milyen poklokat jár meg? Mi volt szép az életében? Hogy értékeli a tetteit? Csalódott? Vagy tudomásul vesz? Fegyelmezetten?
- Hogy élte meg, hogy élte le egyetlen életét? Szerették? Ki szerette? Mikor? Hogyan?
Gyűlölték? Hálásak voltak neki? Egyszer még beszélgetnem kellett vele.
A napokban felhívott.
„Molnár Sándorné” vagyok. Vera te vagy?
„Halló! Ne haragudj! Ki vagy, nem értettem” – azt hittem, valami beteg az akupunktúráról.
„Irma vagyok Állampusztáról” - pontosított.
„Irmuska! Te vagy! Drágám” Ne haragudj – sikítottam boldogan a kagylóba! Hol vagy? Mi újság? Jaj de örülök” – rohantam le őszintelelkesedéssel!
- Érettségi – találkozó ügyben hívott. Úgy gondolta, jó lenne a 45 éves találkozót a párhuzamos osztállyal egy napon rendezni, hogy még egyszer találkozhassunk a régi kollégistákkal, merthogy lassan meghalunk.
A véleményemre volt kíváncsi. Persze tetszett az ötlet, de én biztos nem szervezkednék. Ha rajtam múlna, talán találkozó sem lenne! Szerencse, hogy vannak Irmák, Digner Jutkák, akik szerveznek!
- Mi van veled Irmuska? Jó Hartán? Sikerült visszaszokni? Hogy vannak a fiúk – rohamoztam a kérdéseimmel.
- „Sanyi meghalt” – jött a lebunkózó válasz. –
- Nyelőcső rák – végig ette a cigit, ivott. Gábor fiam mindent elkövetett, hiába.
- Hartán szörnyű. Nem maradhatok itt. Édesanya velem van. Ha ő lemegy, megyek Pestre. A kisebbik fiam közelébe. Az ő új párja elfogad, talán szeret.
- Hogy van édesanyád? – kérdeztem.
„Cukros, homályosan lát és homályosan gondolkodik.” – figyeljétek ezt a mondatot! Így csak Irma tud fogalmazni! Ő így panaszkodik! Tanulhatunk tőle! Visszafogottságot, fegyelmet, tiszteletet, eufemizmust.
Mi van fiaiddal?
Mindkettő kétszer elvált, három valódi unokám van, négy hozott. – mondta.
-          A gének lázadása! – mondom én!
Amit Irma tűrt, nyelt, viselt a sorstól, a férjétől, a környezetétől… az kitört a fiúkban!
Ők nem alkalmazkodtak, próbálták élni saját életüket, vágyaikat…
A szülői modell nem volt vonzó számukra. Tudatosan vagy ösztönösen fellázadtak a rend ellen, erkölcs ellen, kitartás ellen, szokások ellen… ki a boldogabb? Aki marad, vagy aki kilép a kínos kötelékből?
„Mért legyek én tisztességes… kiterítenek úgyis
Mért ne legyek tisztességes, kiterítenek úgyis”
Irmának említettem, hogy írok.
„Nekem a Molnár Sanyival való történetem kellene megírni! Mert ő volt nekem az első és utolsó” – sóhajtott fel. – Úgy éreztem, tragikus és boldogtalan történet lenne!
Ha elmeséli, megírom! Leírom! Hogy minek? Nem tudom. Tanulságul? Talán?
- Irma ma nyugdíjas, otthon vállal varrást, javítgatást. Mindig ügyes keze volt. Sok munkát tudnék neki adni, mert én egy cipzárt sem tudok bevarrni!
- Igen! Még azt mesélte, hogy valaki elment hozzá valami kis munkát vitt, s fél napot beszélgettek.
Mentegetőzött az illető, hogy elrabolta Irma idejét, mire ő: a beszélgetés többet ért, mint az elmaradt munka! Tudod, nem a pénzért csinálom, hanem az emberi kapcsolatokért! Az a legfontosabb.
„Kit anya szült,
az mind csalódik végül”
vagy így, vagy úgy,hogy magától próbál csalni, ha küzd hát abba, ha pedig kibékül, ebbe fog belehalni! – mormolom.
Milyen bölcs volt József Attila 32 évesen!
Várom a találkozást Irmával!
Sajnálom, hogy nem lett sikeresebb az élete!