Nyirkos, kellemetlen decemberi nap volt. A szürkeség rátelepedett a városra, az utcákra, az emberekre. Bebújt a kabátok alá és a szívekbe.
Be kellett ugranom a körzeti orvosi rendelőbe egy igazolásért. Háromnegyed egy volt, a rendelés egy órakor kezdődött. A szép, modern váróban kellemes meleg fogadott, négy- öt ember üldögélt a narancssárga székeken. Jó napot kívánok - köszöntem, majd leültem a szélső székre, egy kissé molett, kékszemű, középkorú asszony mellé, akit rögtön megismertem, járt hozzánk is a rendelőbe, és valami szép neve van.
Nem tudom visszaköszöntek-e. Vártunk. Ültünk. Hallgattunk. Süket csend. Két perc, három, öt-hat. Néma csend. Óvatosan körülnéztem. Mellettem a fiatalasszony mintha meg akart volna szólalni, de nem tette, csak morgott, kotorászott a táskájában.
Velem szemben egy szomorú arcú nő nézett a semmibe, szája szögletében keserű vonás húzódott, valaha szép arca megtört. Tudtam, hogy ő is járt hozzánk valamikor. Mellette a gyerekeim hajdani bölcsis nénije, megöregedve, gondolom, mint én, mereven bámulta a kőpadló mintáit, pillája se rebbent. Távolabb vidám arcú csuparánc bácsika smici sapkáját forgatta a kezében, a szemével pásztázott, várva, hogy szólaljon már meg valaki végre. Mögöttem egy fiatalember a telefonját pittyegtette.
Nyolc-kilenc perc … tizenkettőnél megszólalok döntöttem el. Süket csend, áll a levegő, túl meleg van. Ránézek a mellettem ülőre – ugye mi ismerjük egymást? - kérdem.
Persze, persze – lelkendezik rögtön – jártam magukhoz … jó régen volt ...megismert? - nahát én is megismertem, de nem akartam megszólítani … zúdítja rám a benne feltorlódott szavakat … meg azt is tudom, hogy valami szép neve van, szakítom félbe …
Boldog, Boldogné vagyok mondja nevetve, s csacsog tovább. Tudja Madocsáról.
A huncut tekintetű bácsika bekapcsolódik.
- Engem nem ismer? Én is madocsai vagyok. Illetve voltam, de már itt lakok Pakson.
- Nem a Kovács Feri bácsi testvére?
- Az, az.
- Hol van a Feri bácsi, nem látni mostanában.
- Kint maradt Amerikában a fiánál. - és beszélgetnek, beszélgetnek.
- Maga meg a lányom gondozónője volt negyven évvel ezelőtt ugye? - Kérdem a padlót bámulót.
- Az, az, milyen szép kék szemű, göndörhajú kislány volt, most is olyan? - csillan fel a nő szeme.
- Én is ismertem mondja a harmadik, együtt járt iskolába az én fiammal, hogy elrepült az idő!
…. és beszél, mesél mindenki, élettel telik meg a váró … észre sem vesszük, hogy már
negyed kettő van, amikor beesik az ajtón a nővér, pár perc múlva az orvos, s kezdődik a rendelés.
Mindenki beszél, mosolyog.A téli nap is bekacsint a zúzmarás ablakon át. Azt hiszem egy kicsit
már mindenki gyógyult, az előző húsz percben orvos nélkül is … mert érdeklődő, érző emberekké
váltunk, kiégett, érdektelen robotokból.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése