A doktor elment

Olyan volt a halála, amilyen az élete. Küzdelmes, kitartó, mindent legyőző, makacsul törekvő, soha fel nem adó, utolsó percéig bizakodó.

77 évesen a második szívműtét, a rák, a tüdőáttétek, a veseleállás, a gégemetszés, a lélegeztetőgép és akarás, akarás, szenvedés, életigenlés, remény………nap az intenziv osztályon. Végig gondolni is borzalom, hát még átélni!

A kitartást, a soha fel nem adást az őseitől hozta, a Viharsarok környékéről. Makacs, dolgos, szikárlelkű parasztszülők gyereke volt, három leánytestvérével Komádiban nőtt fel. Okos , jóeszű gyerekek voltak, középiskolába adták őket, ami akkor még egyáltalán nem volt magától értetődő.

Az orvosi egyetemre eljutni pedig különösen nem számított hétköznapi dolognak. A szülők segítették, amennyire tudták, de ő sem volt rest, pincérkedéssel kereste a pénzt tankönyvekre, az életre.

Tanult, tanult, dolgozott, vidáman, ügyesen.

Kalocsán szerette meg Ilonkát, ahol gyakorló orvosként dolgozott.

Hamarosan Tiszaalpárra került körzeti orvosnak, s gyógyította a falu apraját, nagyját évtizedeken át.

Két szép, okos fiút nevelve, itt élte le az életét, amely boldog volt, szép volt, dolgos volt, érdekes volt, vidám volt, aktív volt, volt, volt, volt…..

Borzasztó a gondolat, hogy már nincs.

Nincs???

Mindjárt előlép az oszlop mögül, kiengedi öblös hangját: Hugicám! De jól nézel ki!- kurjantja, felkap a levegőbe, pördül, fordul, puszi ide , puszi oda és irány befelé, a tálcán már csillognak a kristálypoharak, a kancsóban vöröslik a sajáttermésű bor, hozza a hamvas óriási őszibarackokat , vagy a frissen szedett epret a kertjéből, vágja a hasadós dinnyét óriási szeleteket nyom a kezünkbe, és mesél, mesél, tervez…kimegyünk a tanyára, motorcsónakázunk a Tiszán, holnap nyulat lövünk, a halászcsárdában eszünk egy jó halat, este szalonnát sütünk… de jó hogy itt vagytok.- Ismételgette sokszor, sokunknak az itt ülők közül.

Itt vagyunk, de mindez már emlék. Igaz soha el nem múló.

Emlék az az életerő, amely belőle áradt. Ahogy integetett az alpári vasútállomáson, mikor hétvégeken  egyetemistaként megérkeztem, ahogy hamiskásan rám mosolygott, amikor kezembe nyomta a 100ft-ost, néha az 500-ast elutazáskor, ami egész havi ösztöndíjam ötszöröse volt.

Emlékeztek, milyen lelkesen mutogatta a kutyáit, kedves , nagy német vizslákra emlékszem, meg talán dogokra, egymást fellökve törleszkedtek a gazdihoz. Eldicsekedett a kis vadkacsákkal, amelyeket romló húsokon sajátkezűleg tenyésztett kukacokkal etetett, mert ugye kellett nekik a fehérje.- Ha megerősödnek mennek vissza a vízre –tette hozzá.

Fél négy körül, mikor még mindenki aludt, ő már a padláson matatott, rendezte a galambjait, mert galambász is volt, s mire mi felébredtünk már megjárt 

néhány tanyát, beadta az injekciókat, s hozta nekünk ágyba a kávét.

Mindig vidám volt, hahotázós, robusztus, tevékeny. Tudod hogy kell inget vasalni, hugicám? Gyere megtanítlak!. Egy ing két perc .Én csak ámultam, milyen bravúrosan tudta a vasalódeszkán húzni, forgatni az inget: gallér, kézelők, ujjak, háta ,itt vigyázz, az ujjbevarrásnál ne legyen gyűrődés,utoljára a két eleje, a gombok közt is.,na? mosolygott diadalittasan… kész.! Minden vasalásnál eszembe jut.

A RENDELŐBEN IS KEDVES, HATÁROZOTT, MAGABIZTOS VOLT. Ha nyolcvan beteg volt aznap, akkor is fürgén nyitott be a lakásba: na kész vagytok? Indulunk a tanyára. Egy-két Algopyrint bekapott….sokszor fájt a feje, de sose mondta, nem volt panaszkodós fajta- s már hetedhét országon túl jártunk a zörgős kis Trabanttal. Ezt a sort most telepítettem, kék frankos, az ott már terem, működik ám már a kemence….és permetezett,  metszett, préselt, tüzet rakott. Mindig vendég volt náluk: barátok, rokonok, szomszédok, ismerősök és terülj asztalkám.

Először vele voltam külföldön, persze Ilonkával. Trabanttal. Nagyon kevés pénzünk volt, itthonról vittük az enni innivalót. Mellettünk francia házaspár napozott. Egy nap négy- ötször fagyiztak. Mi morgolódtunk, Feri csitított bennünket, majd otthon annyit esztek amennyit akartok. Ekkor a férfi felénk indult ,majd megszólalt magyarul: elfogadják tőlem?- s nyújtotta felénk a hatalmas, olvadó fagyikölteményt. 56-os disszidens volt, francia feleséggel. Pillanatok alatt Ferit barátjának tekintette, este már a szállodájukban válogattunk Ilonkával GINETTE ruhatárából, hogy megfelelően felöltözve mehessünk velük vacsorázni. Több évtizedes barátság lett a fagyizásból,mert FERIT mindenki rögtön megszerette, francia, német, magyar.

Értelmes, szép, boldog életet élt. Cickéje mellett sose ment el egy-két cuppanós puszi nélkül, büszke volt felesége szépségére, ügyességére, imádta a fiait, mindenre megtanította őket, emlékszem már kisiskolás korukban átlőttek a lyukas kétfilléresen.

Jó vadász volt, meg jó mesélő:” tudod koma, megmozdult a bokor, csak úgy odasózok egyet, s már hozza is Dolly a fácánt. Máskor ha célzok, nem biztos hogy sikerül….amikor az a vaddisznó elfutott…” és mesél, kacag , csendül a pohár, süt a nap, s már a slag van a kezében , locsolja a kanna indikák vöröslő virágait,  én hajtattam az egész falunak- veti közbe, és a kardvirágaim, tetszik ez  a sötétbordó szín…majd kaptok a hagymájából.

Ugye milyen jó volt náluk lenni? Sose volt fáradt, sose panaszkodott. Volt kihívásod éjjel? Három. Egy már halott volt, egyet mentőre tettem, egy csúnya tályogot kivágtam az meggyógyul. Na megnézzük a Tiszát? Kicsi a víz, lehet fürödni. Vagy a Tőserdőbe menjünk? És tervezett, szervezett.

Nagyvonalú ember volt, de takarékos . A Szelidi tónál történt, ahol két nyaralót építtetett,mert míg egyiken köt a beton, ne unatkozzanak a munkások,csinálják I

a másikat. Ilonka főzött, én kuktáskodtam, a férfiak a kertben iszogattak .Három nyamvadt, fonnyadt krumpli lapult a héj között, amit lapáton vittem a kukába. Feri odapillantott, nem szólt semmit. Pár hét múlva ugyanott ülünk, s ő diadalittas arccal bevonul egy tál újkrumplival.  Na??? Mosolyog , ravaszul, hamiskásan összehúzva ferdemetszésű , zöld macskaszemét bozontosodó szemöldöke alatt…Milyen krumpli ez?-kérdezi.

-Új.-milyen lenne, mondja Ilonka. Ugyan ezt meg már honnan szedted?- teszi hozzá.

-Ez az a három fonnyadt krumpli, amit a múltkor kidobtatok a kukába!

-Atyaisten, te képes voltál kiszedni? –szörnyülködünk.

-Képes ám-bólogat sokatmondóan- és elültettem, ez lett belőle.. én nem pocsékolok! –kurjantja, s nagyot kacag. Mi meg vele.

Így él bennem. Bennünk. Erős, vidám, magabiztos, makacs, dolgos, jószívű, társaságkedvelő.

Jó orvos volt, jó férj, jó apa, jó rokon,és  jó barát volt. Volt, volt…..volt???

Van! Itt van bennünk, mindannyiunkban, akik szerettük,őrizzük emlékét és nem feledjük el őt míg csak élünk.

Különben is….. lehet, hogy mindjárt belép az ajtón,s nevetve kiáltja bele a sírós, megszeppent csendbe… hogy: ne vágjatok már ilyen keserves arcot, engem mosolyogva emlegessetek,  látlalak benneteket ,hiszen itt vagyok veletek.

Bárcsak így lehetne!!!

Tiszaalpár, 2012. március 3.