Nagymama mondóka

Nagymama mondóka

Csingi-lingi indulok
Csingi-lingi itt vagyok.
Karácsonyi csengőszóra
Unokámnál landolok.
Csoki, süti, mogyoró,
játék, puszi, csiklandó,
bolondozás, kacagó,
mese, ének, jaj de jó,
megérkezett nagyanyó.

Tűnik, múlik

Tűnik, múlik

Dermed a világ, és dermed a szíved.

Tűnik az élet, és múlik az év

Retinádon át az agyadba ég,

mi a télben békés, szép.

Lágy dombok hajlása fehérben,

fenyőfák ringása a szélben,

Magasba nyújtják karjukat a fák,

Simítja őket a szürke ég.

Ág-bogak között piros bogyók bújnak,

kóstolgatják a cinegék.

Fehér és szürke egybemosódik,

a horizont lágy íve elandalít…

Tél…csend… kékes dermedés…

egy pillanat tört része…

és itt a vég.

Hangulatok

Húsz évesen

Csónak az este

Benne ülünk

Elringat a szerelem

Ötvenen túl

Csónak az este

Benne ülünk

elringat a türelem

- - - - - - - - - - -

Gyöngy az emlék,

De már gyorsan

peregnek a szemek.

 - - - - - - - - - - -

Mesélj! Merre jártál

Emlékek özönében

Eltévedt utazó?

- - - - - - - - - - - 

Az élet a lélek harca

a test öregedése ellen.

- - - - - - - - - - - 

Árny ing

lomb leng

némán

bújkál

az égen a hold

 - - - - - - - - - - -

Variáció JA-ra

Ülnek rajtam a napok.

vagy inkább az évek.

Én meg …

ülök a pesti buszon.

Vére egy hely ahol

magammal foglalkozom

Andalító ez a zsongás

Jobb mint egy welness

nyaralás:

Őszi fények a suhanó tájon,

Bágyadt kékkel néz le az ég.

Paprikaföldek vörösét váltja

a sárga sütőtökökkel teli tábla

s távolban feszülő hófehér ív

a Duna-híd.

Egy perc, s tűnik az idill.

Csörög az átkozott mobil,

Kérdések zápora

ketrecbe kényszerít

Hol? Merre? Mikor

Meddig? Miért?-vagy

éppen ott vagy itt?

S már utak, autók,

házak,f alak, emberek áradata

sodor tovább,

fék csikorog, vijjog a mentő,

kábít az óriásplakát,

zörög csattog a sárga villamos,

a Mekiből sültkrumpli

szaga száll…

s észrevétlenül benyel

a nagyvárosi zajos magány.

 - - - - - - - - - - - 

Őszi utazás

(Kosztolány alluzió)

Diófa áll a parkolóban

lengeti leveleit a szél.

Hangosan koppan a

hulló dió a

busz tetején.

A sokadik ősz jön…

Dobol szívedben a hang:

Jaj, csak ne szóljon

sokszor a lélekharang

Ne reméld, hogy

majd az Isten

elkísér utadon!

A titkos vadonban

nincs más –jóllehet-

csak a higgs bozon.

Az én első szeretőm

A mi falunkban ö-ző nyelvjárásban beszélnek az emberek, s ráadásul nem kettőzik olyan szépen a mássalhangzókat, mint a szegediek, hanem inkább kispórolják azokat, így: ötem, tötem, vötem.

Használnak olyan szavakat is, amelyeket a köznyelv már egyáltalán nem ismer. Nálunk, ha a kisgyerek hangosan, bömbölve sír, akkor nyárászkodik. A lány, ha csinosan felöltözik, akkor picös. A férfiak nagymise után nem a kocsmába mennek, hanem a bukiba.

Jelentésmódosulás is gyakran előfordul, így például a szerető szónak nincs szexuális tartalma, hanem kedvest, udvarlót jelent, aki szeret.

A nagynéni megkérdezi a vendégségbe érkező unokahúgtól: „no osztán neköd van-é má szeretőd?”

Vagy a kisgyerekhez így fordulnak „mon má mög neköm ki a szeretőd!”

Nos, az én első szeretőm a Kántor Jancsi volt. Mindenki csak így hívta, mert az apja volt a falu kántora, mellesleg tanított a helyi iskolában.

Hatalmas, kövér ember volt, ha felnéztem, csak egy óriási pocakot láttam, amelyen kockás ing feszült,egy - egy gomb kipattant rajta, s fekete szőr kunkorodott ki a lyukon, s jobbra vagy balra el kellett lépnem ahhoz, hogy meglássam a pocak gazdáját. A robusztus mellkas fölött rövid, vastag redős nyak tartotta a túlméretezett fejet, amelyből a két piros orca úgy kerekedett ki, mintha egy-egy alma nőtt volna oda. Apró, fekete, pocok szemei mókásan, ferdén, nevetősen csillogtak a bozontos, sötét szemöldöke alatt, s a haja … hát az külön fejezetet érdemelne. Sűrű, fekete, sokat használt drótkefeszerű, össze - vissza meredező bozont volt, pedig kétoldalt csillogott rajta a hajolaj, amellyel próbálta kordában tartani a makrancos sörényt. Az orra alatt, mintha fentről csúszott volna le, ugyanilyen fekete kefeszerű bajusz meredezett az ajkai fölé, teljesen eltakarva a keskeny, makacs nagyon piros száját, amelyet ha éneklésre nyitott a templom kórusán, beleremegtek a falak: Jézus szíve szeretlek én, segíts át az élet tengerén … vagy Mária, Mária, Mária szűzanya … szállt a bariton, összefonódott az orgona hangjával, felcsapódott a mennyezet freskóira, a kezét áldón felemelve tartó fiatal Jézus tenyereiről lesugárzott a kopott padokban ülő feketekendős asszonyok, a zsíros nyűttkalapos férfiak feje fölé, majd egybeolvadt a kissé visító, elnyújtott, sokszólamú alkalmi női kórus válaszával : „Márija, Márija, Márija szűzanya „

Ennek a kántornak a fia volt az én első szeretőm, a Jancsi, alacsony, zömök, koromfekete hajú, vidám gombszemű, rosszcsont kisfiú.

Az óvodában állandóan utánam rohant, ügyetlenül átfogta a nyakam, én úgy éreztem, hogy befogja a fülem és megsüketülök, és taknyos, nyálas puszikat igyekezett az arcomra nyomni, én meg visítva menekültem. A z óvónők nevetve mentettek meg az erőszakos kis hódolótól, fel - felkapott valamelyik, mert Jancsika csak rohant utánam kitárt karokkal. Tejfehér bőrű, kékszemű, szőke, göndörhajú kislány voltam, s nem értettem miért mondták maguk között, hogy „szép pár lennének nagy korukban.”

Otthon, a rokonságban is csúfoltak a Jancsival, amolyan falusias „gyengédséggel”.

Elmentem a Hirsch sógor boltjába egy kicsit bámészkodni, mire az első kérdés ez -volt: Hol van a szeretőd Véronka?

„Sehol. Nincs nekem szeretőm.”- dohogtam.

-Hagyd már békén azt a kislányt! –mondta Manci néni a férjének. Miért bosszantod állandóan?

Még alig játszottam a mérleggel, amit nagyon szerettem, jött a sógor, s egy papírlapot nyújtott felém.

Egy rajz volt rajta: ákom - bákom „házikóban” ült egy fiúalak, s egy copfos kislány papírt adott neki.

-Mi ez? –kérdeztem.

Jancsi ül a wécén, Veronka viszi neki a papírt.- felelte a vicces sógor.

Mérgemben sírva fakadtam,el akartam rohanni, de Manci néni vigasztalt: „né törőggy vele Véronkám, csak bolondozik!” - s kaptam egy nagy darab krumplicukrot vigasztalásul.

Aztán jöttek az ötvenes évek. Nem kellett már kántor, csak csendes miséket volt szabad tartani. Az asszonyok azért halkan énekeltek: Boldog asszony anyánk, égi nagy pátrónánk, nagy ínségben lévén, így szólít meg hazánk: Magyarországról, édes hazánkról, ne felejtkezzél meg, szegény magyaroookról.

Elküldték a kántortanítókat, Jancsiék is elköltöztek valahova.

Sok év múlva az utcán szembe jött velem egy fekete reverendás , kissé zömök, széparcú pap, feltűnően erősszálú, össze-vissza meredező koromfekete hajjal, apró fekete szeme szinte nevetett rám.

-Dícsértessék a Jézus Krisztus mormoltam ahogy szokás, elhaladva mellette.

Veronka! Nem ismersz meg?- dördült a bariton, néztem, néztem meglepetten majd felkiáltottam: Dehogynem! Te vagy az Kántor Jancsi, az én első szeretőm!

Nevetve borultunk egymás nyakába. Azóta nem tudok róla semmit.

Paks, 2012. 03.02.